Lánczi András: Orbán Viktor kihívója gondolattalan menedzseri tempót szeretne diktálni

Korunk legerősebb drogja a benyomás. A benyomás az első pillantásra kialakított ítélet. Valójában ez zajlik le minden első találkozáskor két ember között. Vannak, akik szerint a szerelemnek is ez a titka: az első benyomás. De ennél általánosabb feltételről van szó. Két ember találkozása mindig valamilyen helyzetben történik. Lényeges, hogy tervezett vagy véletlenszerű a találkozás.

A politikában szinte mindig tudatos, előre kiszámított. Most ott tartunk, hogy az első benyomás, amely mértékegység is lehet, kiemelt szerephez jutott. Ami eddig természetes, az emberi természetből fakadó sajátosság volt, mára kihasználható, manipulatív eszközzé vált. Az első „benyomás” (mint amikor két fizikai test összeütközik, és az egyik nyomot hagy a másikon) a lényeg, a többi már értéktelen.

Mint a szögbeverés: egy ütés csupán a szög végső helyét jelöli ki, de további ütések kellenek, hogy a szög képes legyen beteljesíteni a célját. A politikában széles sávban kell elterjeszteni az első benyomás okozta érzületet, ne adj’ isten gondolatot. Az ókori okosság, miszerint „valami megtapad”, vagyis a hazugság is egy darabig az igazság jelmezében hódít, mára technicizálódott, vagyis az első benyomás sokkja egy ideig eltart, ezalatt sok-sok információt – további benyomásokat okozva – el lehet terjeszteni. De az igazság az idő segítségével a felszínre kerül. 

A legnagyobb feladat ily módon az első benyomás kialakítása. Mivel tudatos benyomásokozásról beszélünk, szólni kell a benyomás igazsághoz való viszonyáról is.

A másolás, az imitálás jó, ha az ember a második helyre törekszik. Ez a taktika ugyanis azt eredményezi, hogy az Orbán Viktor okozta benyomást akarja valaki utánozni, megismételni. A benyomás benyomása azonban csak az eltévedt vagy kétségbeesett lelkeket töltheti el lelkesültséggel, reménnyel nem, mert odáig nem ér el a lelkiállapotuk. A kihívó rájött, hogy a másolás legalább annyira erősíti az ellenfelét, mint a saját mondandóját. Ezért előállt új emberek bemutatásával. Mintha lenne saját mondanivalója. Mintha. Fogalma sincs ugyanis, hogy kikkel próbálkozik. Ő hiheti, hogy lekáderezte az új jelölt­jeit, de sajnos az időt nem lehet legyőzni, így mindig lesznek információk, amelyekre a kihívó nem számít.

Ezzel már a kommunisták is többször próbálkoztak, átvették a liberálisok is, ami egybevág a posztkommunista törekvésekkel. Mintha a világ bajai technikai fejlődéssel megoldhatók lennének, a politika – elvekkel és értékválasztásokkal terhes – világa kiiktatható volna. 

A kulcsszó: ha szakemberek vesznek kézbe valamit, akkor az politikailag is működik. Ennél nagyobb ostobaságot az emberi racionalitás még nem termett – persze lehet, hogy a racionalitást kell leváltani… 

Hogy hihetővé váljon ez a gondolkodásmód, az igazságot relativizálni kell. Ennek egyik nagy eszköze az eklektikusság használata, amely mindenkitől kölcsönözni akar, azaz az újdonságot úgy láttatja, hogy a másoktól átvett, ellesett stílusok és a saját kiüresített formák vegyítése révén egyéni karaktert lehet építeni. Nem lehet, de nem is érdemes, mert az a nihilista relativizmus diadala volna. Abból pedig van bőven, az ellen küzdünk. A menedzseri nihilizmust legkevésbé a szegények akarnák, mellesleg.

A szerző filozófus

(Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton)