Persze, mindeközben maga vagyok a két lábon járó megértés. Kétfaktoros azonosítás jó, egyszerű jelszavas belépés rossz, ez eddig világos.
A jelszó plusz sms-es azonosítás sem meghekkelhetetlen, ez is megvan – bár amíg a netbankba sms-sel is be lehet lépni, akár nyilvános wifiről, mint tette azt a minap is egy utastárs az orrom előtt, maximumra állított fényerővel (egészen ki kellett tekernem a nyakamat, hogy a szemem sarkából és az ablakon tükröződve se lássam az aktuális egyenlegét), addig kevésbé érzi át az ember annak veszélyét, hogy a titkosított otthoni hálózat használatával az asztali számítógépén, inkognitó módban, a butatelefonjára kapott sms-sel kérdezi le adószámla-egyenlegét.
De persze sejthető az is, hogy drága mulatság lenne egyidejűleg kétféle azonosítási rendszert fenntartani,
egyet az okostelefonosoknak és egy másikat az annak használatától életkoruk miatt vagy szuverén döntésük alapján tartózkodóknak (bár ha megkérdeznének, én bizony áldoznék az adómból egy efféle alternatív rendszer kiépítésére, hosszabb távon is biztosítva az okostelefon nélküli létezéshez való jogot). Miként az is látható, hogy nem valami NER-es álnokságról van szó – „európai digitális személyazonosság” néven uniós rendelet írja elő az efféle rendszerek bevezetését, de érezzük, hogy a magánszektorban még régebb óta tart a nyomásgyakorlás.
Az egy dolog, hogy akciós narancs vagy sonka annak jár, aki okostelefonos hűségkártyát csippant a kasszánál – mindegy, vesszük egy százassal drágábban (ennyit megér az, hogy nem kell naponta telefont töltenünk és/vagy lemerüléstől tartanunk, továbbá hirdetéseket se kapunk folyton az arcunkba a kósza magánbeszélgetéseink alapján),