Nobel-békedíj Orbánnak

Nyitókép: Ficsor Márton

„Ma az ellenzékben két akadály is veszélyezteti a szükséges cselekvést. Az egyik a bezárkózás, a másik az egymás hibáin való sóhajtozás. Megszólalásaikból úgy látszik, hogy a legnagyobb baloldali párt stratégiát váltott. Legfontosabb céljukká a megmaradt bázis megőrzése, küldetéstudatának és érzelmi kötődésének a fenntartása vált. Erre szolgál a nyilván őszintén átélt, túlcsorduló szenvedély, a harcias beszédmód. Érthető: be kell jutniuk 2026-ban a parlamentbe. Mintha már nem látnának komoly esélyt ellenzéki gyűjtőpárttá, »demokratikus koalícióvá« nőni, hanem a megmaradásra koncentrálnak.

Mintha az »őrizzük a lángot« feladatát tűzték volna ki, az eddigi formák, vezetők, mondandók megtartását, hiszen minden új szél kockázatos: elolthatná a lángot. Nem az számít, mennyien vagyunk, hanem, hogy igazunk van – hangzik el ennek jegyében. Képletesen szólva a 12 apostol is elég. Csakhogy – ismét csak képletesen – 12 apostol kevés a parlamentbe jutáshoz. Abban ugyan nem kételkedem, hogy a DK tehetséges politikusai és hűséges szavazói ezt a küszöböt át tudják majd lépni, de a baloldal nem erre – nemcsak erre – szegődött. Hanem az ország jobbá tételére. Ahhoz pedig tömegek kellenek, a tömegek pedig nem csak megőrzést: változást is akarnak, a régi mellől kikoptak.

Persze vannak korszakok, amikor »őrizni a lángot« önmagában is nemes feladat, a baloldal egyetlen lehetősége. A szociáldemokratáknak a két világháború között esélyük sem volt, hogy rendszert vagy kormányt váltsanak. (Más kérdés, hogy tudták: még a megmaradáshoz is mozgalmat kell szervezniük.) De most más a helyzet. Tetszik nekünk vagy nem, de épp a Tisza bizonyította be, hogy van vagy lehet a változtatáshoz is elegendő tömegerő. Ilyenkor bezárkózni, a magunk valós vagy vélt igazából várfalat építeni bűn.

A másik veszély inkább minket, a többi ellenzéki pártot, csoportot béníthatja. Sokan véltük úgy, a változási készség jelzéséhez a vezetőknek le kell mondania. Gyurcsánynak is, más pártvezetőknek is. Nem azért, mert bűnösök, hanem mert ezzel a gesztussal tehetik világossá: új utakat kell keresni. Gyurcsány végül – sok okból – nem mondott le. A döntése véglegesnek látszik. Én ugyan továbbra is úgy gondolom: igazam volt, de kár ezen tovább vitatkozni. Ha nem, hát nem. Vegyük tudomásul. Lépjünk túl ezen a po­lémián.

A fő feladat változatlan: megtalálni egy új, széles és koalícióképes baloldali mozgalom friss hangú és friss bátorságú szervezőit, és a mozgalom bázisán majd eljutni egy újrakezdésre képes egységes baloldali pártig. Dolguk van ebben önkormányzati vezetőknek, pártokon kívüli és belüli véleményformálóknak, közéleti személyiségeknek, civil közösségekben tapasztalatot szerzett vezetőknek.

Ne tegye őket reménytelenné és passzívvá az ellenzéki önfelmentés új változata sem. Amely szerint ha Gyurcsány marad, minden elveszett, rajtunk a stigma, sosem lesz itt erős, népszerű baloldali vagy szabadelvű közösség. Nem is lesz, ha csak ezen rágódunk. Pedig most aztán igazán szükség van ilyen közösségekre. Orbán lázas ügyködéséből kiderült: természetesen esze ágában sincs konszolidálni, enyhültebb gyakorlatot követni.

Ellenkezőleg: már nem Bicskéig hosszabbít meg mindent, hanem Moszkváig. Még nagyobbat üt az önkormányzatokon, pláne Budapesten, ráereszti „szuverenitásvédelmi” csahosait civilekre és a sajtóra, még szigorúbb centralizációval egzecíroztatja a kulturális műhelyeket, Magyar példájától megriadva újabb koncot dob a közvagyonból a fideszes hűbéreseknek.

Érdemes riadót fújni, dobot verni. Saját dolgaink újrarendezése közben kifelé is szólni. Mintha erről szólna a politika, nem?”

***