Meghalt az utolsó magyar futballtudós. Meghalt Ferenczi Attila

Nyitókép: Facebook

„Egyszerre volt a magyar futball megszállott, mindenki másnál alaposabb történésze, és az egyik legnagyobb hatású futballgondolkodó. Edzőként fiatalok ezreit képezte üttőrő felfogásban, szerzőként pedig döbbenetes mennyiségű, 23 szakkönyv fűződik a nevéhez. Mágánkiadásban gyártotta a szakanyagokat, nem várt támogatókra, nem dörgölőzött hatalmasságokhoz kegyért: 

Sajátos, egyéni látásmódja volt. Senkit és semmit nem másolt, de mindenből és mindenkitől szívesen tanult. A saját munkáit, a kutatásokat, amelyekbe éveket ölt, nem titkolta, nem őrizgette, nem kegyként osztogatta az arra általa érdemesnek gondoltak között. Mindenkivel és mindenhol nyitott volt a vitára, az eszmecserére, mert őszintén hitte: az a fontos, hogy újra pezsgő, élénk, értelmes beszélgetéseink legyenek a futballról.

Jellemző, hogy ezt a hozzáállását a hazai közeg irányítói összeférhetetlenségnek vélték, őszinteségétől tartottak, gondolatainak minőségétől egyenesen rettegtek. 

Szemére hányták, hogy nem bizonyít edzőként, hogy «túl konfliktusos», hogy «karcosan őszinte», de érveit és gondolatait nemhogy cáfolni, vitatni sem voltak képesek. Miközben évek, évtizedek óta konok következetességgel szajkózta, hogy itthon az egész rendszer beteg, azt várták el tőle, hogy legyen ebben a rendszerben sikeres, és majd utána, esetleg meghallgatják a javaslatait.

Leellenőriztem, idestova 12 évvel ezelőtt váltottunk először levelet, mert olvasta egy cikkemet, amit érdekesnek, sőt, jónak tartott, ezért küldött nekem egy példányt «A tradiconális magyar labdarúgás alapelvei» c. könyvéből. Évekig tartottuk a kapcsolatot, több cikket írtunk közösen, rendszeresen interjúztam vele, vagy kikértem a véleményét a magyar labdarúgással kapcsolatot különféle kérdésekben. Megtisztelő volt, hogy a 24.hu-nál én vehettem át tőle a válogatott meccseinek elemzését. Aztán az élet tovasodort engem, a levelek megritkultak, az eszmecsere abbamaradt. Távolról persze figyeltem őt, olykor talán még azt is éreztem, hogy egy-egy gondolata már avittas, klisészerű. De mindig és mindenhol olvastam őt, figyeltem rá, mert őt mindig érdemes volt figyelni - akkor is, ha épp nem értettünk egyet. Sőt, akkor igazán.

Az volt a feladata, hogy kapcsolja össze a múltat a jelennel, és biztosítsa az utánpótlásban a magyar futballtradíció elveinek érvényesülését. 

Most bánom csak igazán.

És most bánhatjuk csak igazán mi is, hogy már nincs nekünk. Nincs, aki – helyettünk – vívja a legfontosabb csatákat, nincs, aki újabb és újabb kincseket ásson elő a régmúltból, aki levezesse azokat az összefüggéseket, amelyeket mi is érezni vélünk, de nincs meg a szókészletünk ahhoz, hogy pontosan lejegyezzük azokat. 

Olvasom, keresem, hogy Attilát az MLSZ saját halottjának tekinti-e. 

Így legalább nekünk, akiket itthagyott is marad feladatunk: felnőni az örökségéhez és gondozni a hagyatékát. Isten nyugosztalja!”