A hír igaz

Fotó: Mandiner/Baksa Norbert

„A hír igaz. Rostás Tibor tegnap délután szerelemféltésből pofán csapott, én meg emlékeztettem magam arra a Bibliára, amelyet a Doktor Miniszterelnök Úrhoz írt nyalázatos levelében alkotmányos védelem alá helyeztetni kérelmez, és odatartottam neki a másik arcomat is, ahogy ő odatartotta nekem az alfelét forró éjszakák tucatjain. Rostás bizonyára azt várta, hogy majd visszaütök, és így az általa gyakorolt párkapcsolati erőszak kölcsönössé válik, csakhogy ez nem a Hős utca és nem a Mónika Show.

Mackó!

Csak nem akarsz leszállni rólam, hiába jeleztem neked, hogy köztünk mindennek vége. Azzal, hogy az arcomba csapsz, csak erkölcsi vesztessé teszed magad – talán hallottál már arról, hogy az agresszió a gyengék eszköze. Akárhányszor ütsz is meg a jövőben, soha többé nem akarlak látni. Hiába kapacitáltad a múltban is sokszor, minden alkalommal elmondtam, hogy nekem az erőszak nem jön be. Mi lenne, ha végre tudomásul vennéd? Van az a régi mondás, ami nagyon igaz rád, Mackó: kiveheted a kölyköt a gettóból, de nem veheted ki a gettót a kölyökből. Így áll a képlet veled is. Nem lettél újságíró, nem lettél értelmiségi. Az maradtál, aki voltál: egy langyi, telepi suttyó, aki képtelen megzabolázni az erőszakos természetét. Nem a publicisztika teszi az értelmiségit, Mackó, még kevésbé a Mercedes-Benz. Egy értelmiségi többek közt és elsősorban attól értelmiségi, hogy a konfliktusait nem erőszakkal, hanem érvekkel oldja meg. A szó veszélyesebb fegyver, mint az ököl, csak neked sajnos kevés ész jutott, hogy hatékonyan alkalmazni bírd, ezért hívod segítségül a testi erődet. Magamnak is nehezen vallom be, hogy ez az állatias természeted az, aminek egykor nem tudtam ellenállni, de ma már semmi mást nem érzek irántad, mint aggodalmat: nagy kár lenne feláldozni a sorsodat a libidód oltárán. Nem a We Are The World-öt kell magyar Quincy Jonesként pózolva, nyálaskodva és ájtatoskodva elénekeltetni, hogy békepárti légy, Mackó, elég lenne uralkodnod a vadállati ösztöneiden, amikor a vér az arcodba tolul. Hiába pózolsz a Bibliával, az öklöd joga jelzi, hogy keresztény se vagy, csak egy féltékeny, meleg proli, aki ököllel veri pofán azt, akit érzelmileg és testileg nem birtokolhat. Annak örülnél, ha azután, hogy nem lehetek a tiéd, már senki másé se lehetnék, igaz? Csakhogy a szívnek nem parancsolhatsz, Mackó. Nem kényszeríthetsz senkit erőszakkal arra, hogy szeressen. Miért nem veszed végre tudomásul, hogy köztünk lefőtt a kávé: nem vagyunk már együtt, és többé nem is leszünk. Ha újra a közelembe jössz, és újra kezet emelsz rám, újra összevérzem a csinos

kis ruhádat, de soha többé nem tépem le rólad, és Krisztus urunk példáján okulva soha nem ütök vissza. Ehhez mit szólsz, Mackó? Felizgultál? Nehogy azt hidd, hogy félek tőled. Próbálj meg uralkodni magadon, ahogy kulturált emberhez illik, vagy provokáld tovább a sorsot, hátha egy reggel a sitten ébredsz. A döntés a te kezedben van: szorítsd ökölbe, vagy kulcsold imára, és mérd meg a tetteid a krisztusi példa mérlegén.”