Arra kell vigyázni, hogy ne vigye el az egyházat egy baloldali-liberális jellegű ideológia – Tornya Erika szerzetesnővér a Mandinernek a meditációról és terápiáról

Fotó: Földházi Árpád

Mint írod, a lelkiség, a lelki vezetés nem terápia, a kontempláció, azaz szemlélődés pedig nem mindfulness. Hogy látod a lelki vezetés és a keresztény lelkiség létjogosultságát egy terapeutikus korban?

Nem meglepő módon úgy gondolom, hogy abszolút létjogosultsága van. A vallási tapasztalat előbb létezett, mint a pszichológia. Például a természeti törzseknél a gyógyulás helye mindig a spirituális módon és közösségi szinten történt, szinte minden törzsnek volt egy gyógyító sámánja. De később a tételes vallások is szolgáltak keretrendszerrel és lelki tapasztalattal. Mindez a felvilágosodás idején kezdett felbomlani, a deszakralizáció következtében. A lelkiséget tudománnyá tették, majd üzletág lett belőle. Például a jezsuita rend alapítójának, 

és fordítják át az általa leírtakat a terápia nyelvére. Ha nagyon szorosan megnézzük, a lelki munka egyértelműen a vallási hagyományból jön. A gyónásnak is izgalmas története van: az egyszemélyes fülbegyónás  viszonylag késői fejlemény, de ősi az a törekvés, hogy a bűnöket ki kell mondani, dolgozni kell a bűnös késztetéseken, helyes mederben kell tartani az életvitelünket. Csak a 8. században lett elvárás az áldozás előtti gyónás. A IV. lateráni zsinat 1215-ben előírta a kötelező, legalább egy évben egyszer elvégzett gyónást. A 16. századtól kezdve került a gyónás helye az oltár térségéből zárt gyóntatószékbe. De az egyház aszketikus gyakorlatához tartozik a rendszeres böjt, sőt a virrasztás is. Ez a kincs, ez a tapasztalat, amit most fedeznek fel a trénerek és dietetikusok, az egyházban régen megvan. De nem állítanám szembe a kettőt, aki dietetikushoz jár és jobban érzi magát, tegye ezt, de  aki a keresztény közegben szocializálódott, az nyugodtan használhatja a saját hagyományát, amit az egyház ajánl.

De mi a viszonyrendszer a gyónás, keresztény lelkiség és a lélektani módszerek között?

A katolikus hagyományban talán a legerősebb komponens, mivel szentség, az a szentgyónás, amit felszentelt papnál lehet végezni. Szorosan véve annyi történik, hogy a hívő bűnbánattal megbánja a bűneit, a pap elégtételt szab meg és feloldozza. Ezzel Isten bocsánatát közvetíti, amivel meg is szűntek a bűnei. Viszont tipikus jelenség, a gyónó tudja ugyan, hogy meg lett neki bocsátva, de a lelke mélyén nem dolgozta még föl a saját bűnét, és évekig újra gyónja ugyanazt a dolgot. 

Az is lehetséges ilyen esetekben, hogy nagyobb hangsúlyt kell helyezni a jóvátételre: kérjek bocsánatot, engesztelődjek ki az érintettekkel. Arra is vannak lélektani módszertanok, hogy miként kell ezt csinálni valakivel, akit elsodort mellőlem az élet, vagy neadjisten elhunyt. Kimehetek a sírjához, vagy megkereshetem a családját, elmondhatom neki, letehetem a terhet. Ha engem bántottak meg, akkor is érdemes nyitottnak lenni a kiengesztelődésre. Persze az áldozatok nem tudnak megbocsátani az elkövetőnek, ha az elkövető nem kér bocsánatot. És az elég ritka. Viszont jót tehet lelkileg, ha nem emészt minket a neheztelés, és el tudjuk azt engedni. Ezek nagyon nehéz dolgok, de az a lényeg, hogy a szűken vett gyónás a bűnbánat és a bűnbocsánatnak a helyszíne. A lelki vezetés viszont nem kell pap, sőt még elvileg szerzetes sem, hanem a hitben előttem járó tapasztalt ember, akivel a hitemről tudok beszélgetni. Ugyanakkor a lelki vezetésre is vannak ma már képzések. A terápiát viszont magasan képzett szakembernek kell végeznie.

Mi a különbség a lelki vezetés és a terápia között?

A pszichoterápia  problémaközpontú, a lelki vezetés istenközpontú, és nem a problémák vannak a fókuszában. A lelki vezetés hisz abban, hogy azt a valóságot, amiben élünk, Isten megengedi, ebben itt és most működik Isten, és ezt a működést fel tudjuk fedezni. Nem úgy, hogy a múltamba révedek és nyalogatom a sebeimet, hanem hogy a figyelmet állandóan az itt és most működő Jézusra vagy a teremtő Úrra fordítom. Előfordul persze, hogy a lelki kísérő észreveszi, hogy elérkezett egy „terápiás pont”, egy olyan kérdés, lelki probléma, régi trauma, aminek a megoldásához pszichológiailag képzett szakember segítségét kell igénybe venni. Itt nagyon fontos, hogy a lelki kísérő nem kezdi el ezeket boncolgatni. Ilyenkor meg kell beszélni azzal, akit kísérünk, hogy van egy lelki elakadás, aminek a megoldásához pszichoterápiás segítséget kellene igénybe vennie. Mert 

Mondasz egy példát a praxisodból?

A lányok szeretnének férjhez menni, de „beakadnak”, mert mondjuk  nem tudnak kapcsolatot teremteni. A nagy erőlködés pedig ösztönösen elriasztja a férfiakat. Ilyenkor érdemes a dolog mögé nézni, hogy biztos, hogy ez-e a problémája az illetőnek. Ugyanis az esetek 90 százalékában nem az a probléma, hogy nem tud férjhez menni, az csak tünet. Lehet, hogy nagymértékű elvárás van rajta a család részéről, bele akarják hajszolni, mert mondjuk már elmúlt harminc éves. Vagy az illető tart a testiségtől. Ilyenkor van, hogy kiderül, hogy bántották gyermekkorában. Ekkor meg kell állni a lelki kísérésben, és óvatosan rávezetni az illetőt, hogy váltson, menjen át pszichoterápiába, ahol ezeket a dolgokat képesek orvosolni. Vannak sikertörténetek a praxisomban: férjhez ment az illető, és már gyermekeik is vannak.

Hogy látod, mennyire vannak, mennyire állnak rendelkezésre keresztény pszichológusok, és mennyire probléma ilyen esetben az, hogy mi a pszichológus emberképe?

A Pázmányon és a Károlin is van jó pszichológusképzés. Nem szoktam moralizálni, de azért erkölcsi ügyekben szerintem alapvetően eltér egy világi pszichológus és egy keresztény pszichológus emberképe. Mi, keresztények próbálunk a tízparancsolat terén belül maradni. Hála az égnek olyan már ritkán van, hogy a pszichológus meghaladandó akadálynak tekinti a keresztény hitet. Ha azt tapasztalom, hogy a lelki kísértem terapeutája a hit ellen dolgozik, azonnal jelzem. De ma már szakmai sztenderd a lélektanban, hogy a páciens világnézeti meggyőződéseit tiszteletben kell tartani. Ezzel együtt 

 A coachokkal viszont vigyáznék, a szakmaiságuk gyakran megkérdőjelezhető, és gyors sikert ígérnek minimális lelki munkával.

Mit gondolsz a mindfulnessről?

Mindig vannak divatos, „menő” dolgok, nemcsak az öltözködésben, az információs technikában, az étkezésben, hanem a lelki életben is. A fájdalomcsökkentésre, stresszoldásra 1979-ben, az amerikai Jón Kabat-Zinn által létrehozott, szekularizált buddhista alapú mindfulness meditáció is ezek közé tartozik. Könnyen elérhető, Magyarországon is egyre elterjedtebb technika. A mindfulness tudatos vagy éber jelenlétet jelent, amikor a figyelem célzottan a jelen pillanatra és annak történéseire irányul. A meditáló nem akar más tudatállapotot vagy különleges élményt elérni, csak „van”, anélkül, hogy a belső történések elsodornák. Egyszerűen figyeli, ahogyan keletkeznek, kibontakoznak, majd eltűnnek – ugyanúgy, ahogyan a mezőn sétálva hallható a tücskök hangja, vagy egy magaslatról szemlélhető a naplemente. Ez a figyelem előítéletektől mentes: olyannak fogadja el a történéseket, amilyenek. A mindfulness oldja a szorongásokat, mérsékeli a testi fájdalmakat, a meditációt végző személy empatikusabb lesz önmagával szemben – ezért gyakran emlegetik a XXI. századi nyugati ember csodapirulájaként is. 

Ez csupán egy  technika. Ha egy háromgyermekes elfoglalt anyuka, vagy egy egész nap güriző apuka rátalál erre, és segít neki lelkileg levegőt venni, az teljesen rendben van. Az egyházi hagyományban a szemlélődés avagy kontempláció más, ott kiüresítjük magunkat Isten előtt, és megnyílunk neki. A keresztény szemlélődés nem áll meg ott, hogy elengedi a feszültségeket és belső nyugalmat teremt, hanem a személyes istenkapcsolatra koncentrál.

Mi a viszony a keresztény meditációnak a mindfulnesshez vagy a buddhista meditációhoz vagy a többi nagy valláshagyomány meditációihoz?

A meditáció, mint olyan, minden nagy világhagyományban megvan, ami arról árulkodik, hogy az emberiség fölfedezett valamit, ami nagyon bevált és jó dolog. A kereszténység nem az „önkiüresítésre” a „nirvánára” törekszik, hanem kapcsolati alapú. Valljuk, hogy a meditációs ima személyes kapcsolatba hoz bennünket Istennel. A mindfulness például megáll a belső történések észlelésénél, „megengedésénél”, míg a keresztény szemlélődés Jézus elé viszi e belső tapasztalásokat, megengedi, hogy ő érintse, gyógyítsa ezeket. A Szentírás is része lehet a keresztény szemlélődésnek, ilyenkor még biztosabbak lehetünk abban, hogy Isten kinyilatkoztatott szava által is jelen van. A keresztény meditáció a Jézussal, Istennel való személyes kapcsolat elmélyítését szolgálja, a spirituális gazdagodást, növekedést. A valóság elfogadása által a szemlélődő ember egységbe kerül önmagával, Istennel és másokkal, s növekszik a szeretetben. A Szentháromság dinamikájából fakadóan a szemlélődő keresztény megnyílik mások felé, érzékenyebb, felelősségteljesebb lesz, megtalálja helyét és küldtetését a világban. A figyelem nem marad a meditációt végző emberen, hanem megnyílik Jézus, majd az embertársak, a környezet felé. 

Mik azok a problémák, amik leggyakrabban felmerülnek az általad vezetetteknél?

Természetesen nem adhatok ki konkrét helyzeteket, a diszkréció minket is kötelez, csak általánosságban mondok tipikus dolgokat. Volt egy pár év, amikor kimondottan a rendünk hivatásgondozója voltam, tehát hivatást kereső nőket vezettem. Ekkor olyan lányok jöttek, olyanokat vállaltam el, akik nem tudták, hogy mit kezdjenek magukkal, arra voltak kíváncsiak, hogy van-e szerzetesi hivatásuk, vagy nincs. És akkor ebben a keresésben nagyon sok egyéb kérdés is előjött, például a napirend, az időbeosztás, a rendezettség kérdése. Aztán jött a sport, hogy kell a testmozgás, majd beillesztettük mindebbe az imát. 

És amikor már nagyjából minden rendeződik, csak akkor lehet elkezdeni a hivatás kérdésével foglalkozni. Azután tudunk dönteni, hogy kitisztult az életünk. Fontos, hogy ne kapkodásból vagy menekülésből döntsünk. Rá kell szánni az időt, a csöndes ima pedig segít életünk valóságával szembenézni. A lelki kísérés a „kísért” Istenkapcsolatával foglalkozik, azt segíti. A kísérő dolga, hogy a partner figyelmét folyamatosan Isten felé fordítsa. Ha kell, tanítunk imádkozni, reflektálni. A kísérő csak kérdez, esetleg összefoglal, visszatükröz, de nem mond személyes véleményt és nem dönt a partner helyett. Az a dolga, hogy minél nagyobb személyes, szabad tér nyíljon a kísért és Isten között.

Mi a lényege a most megjelent kötetednek, A lélek súlyának?

A könyv a Szent Ignác-i lelkiség megközelítésével, módszertanával dolgozik. Nem szájbarágós, az életből vett kérdésekkel foglalkozik, olyanokkal, amivel találkozhat az olvasó a saját életében is. Fontos kérdéseket nyitottam ki, adtam szempontokat a megfontolásukra, de az olvasóknak saját magunknak kell döntéseket hozni az olvasottak alapján. A könyvet úgy építettük fel, hogy személyes kérdésekkel indul, majd a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokkal kapcsolatos alaphozzáállásokat járja körül. Ezután közösségi kérdések kerülnek elő, majd azzal zárul, hogy katolikus ünnepeket, imamódokat értelmezünk a posztmodern korban.

De írsz a felszabadítás teológiáról is.

Spekuláltam, hogy egy lelkiségi könyvbe belekerüljenek-e v ilyen témák, mint a felszabadítás teológia. De aztán beleraktuk, mert ha valaki hitben él, akkor küldetést is kap. Ha valaki tartósan beleragad a maga körül való forgásba, ott valami nem stimmel.

Nekünk itt, Közép-Európában volt egy sajátos tapasztalatunk a kommunizmussal, s ezt átélte Szent II. János Pál pápa is, aki elég radikálisan leállította a felszabadítás teológiát, mivel volt egy olyan kelet-európai tapasztalata, amivel rögtön meglátta, hogy Latin-Amerikába a forradalmat akarják exportálni, s a marxizmus utat talált a teológiába is. De azért vannak megfontolandó meglátásai a felszabadításteológiának, például a szegények melletti radikális opció. Azt tudni kell, hogy a felszabadításteológia már rég nem egységes, mára már kontextuális teológiák vannak, általában lokális megközelítésekkel

De akkor most rendben van a felszabadítás teológia vagy nincs rendben?

A gyakorlatban árnyalt a kép. A szegények melletti opció radikális hangsúlyozása nagyon értékes. Soha nem szabad elfelejteni a szegényeket az egyháznak, különösen, a világ fejlett nyugati részén.  Ez egy olyan valóság, ami velünk van és marad. Arra kell vigyázni, hogy ne vigye el az egyházat egy baloldali-liberális jellegű ideológia. Egyház vagyunk, nem párt, nem ideológiai alapon szerveződünk, hanem értékalapon, az élő Jézus Krisztus személye köré. Magyarországon is megjelentek már olyan keresztény köntösbe csomagolt, baloldali médiaportálok, amik az egyházért való aggódás köntösében a széthúzást generálják, de ez már messze nem a felszabadítás teológia kérdésköre.

Úgyszintén írsz a keresztény utópiáról: a „keresztények nem felejthetik el, vágyaikat, vízióikat, amire a világ azt mondja, hogy utópia, ezért nem létezhetnek.” Mik ezek a vágyak, célok, víziók, amik utópiák a keresztényeknél?

Ha nagyon provokatív akarok lenni, akkor a „szabadság egyenlőség, testvériség” hármasa egy olyan utópia, amit lenyúltak tőlünk.  Egy hierarchikusan szervezett egyház esetén persze izgalmas dolog lehet egyenlőségről beszélni, de a nyitottság és a megfelelő kommunikáció alapot ad a jól megélt szolidáris partnerségre. Mi testvérek vagyunk Krisztusban. Ez az egyenlőség. Szent Pál hasonlatával: egy test vagyunk.

Tehát az egyenlőség  az egymás felé való nyitottsággal érhető el?

A protestáns kisegyházaknál például nagyra értékelem, hogy alacsony náluk a „belépési küszöb”. Elmész egy dicsőítő estre, rögtön megszólítanak és bevonnak. Rögtön kapsz küldetést, menjél el, és  énekeljél a sarkon Jézusról, és így rögvest a közösség tagjának érzed magad.  A katolikus egyházról azt szoktuk mondani, hogy magas belépési küszöbű egyház: hosszas képzésben kell részesülni a tagsághoz, gondoljunk csak a felnőttkeresztséget megelőző katekumenátusra.  Persze  ez egyáltalán nem baj, de jó, ha ettől még megközelíthetőek, sőt vonzóak vagyunk, erre tudatosan kell figyelnünk.

Nem lehet, hogy így kiérleltebb lesz a katolikus egyház melletti döntés?

Feltétlenül, de ugyanakkor fontos, hogy legyenek vonzó, hívogató „belépési pontok” az egyházba.

Az ókeresztény szerzők mind azt mondták, hogy a bűnbeesés következtében van hatalom, egyenlőtlenség és magántulajdon, és ezek lesznek is a világ végéig. Mi értelme így a keresztény utópiának?

Szerintem az volna a lényege, hogy a Krisztus-követők próbálnak egy olyan közösséget formálni, ahol szeretetben segítik egymást. Ez az ideál, amit utópiának mondok, mert nyilván nem tudjuk tökéletesen megvalósítani. Sokan azért is hagyják el az egyházat, mert infantilis módon elvárják, hogy az tökéletes legyen. De mivel a társadalom leképződése az egyház, mindnyájan bűnösök vagyunk. Ne feledjük, hogy Milánói Szent Ambrus már a Kr. u 300-as évek végén egyik művében az egyházat a „tiszta parázna”(casta meretrix) kifejezéssel illette.

Ez a perfekcionizmus, ami az egyháztól hibátlanságot kér számon, ez is utópia, nem?

Egyetértek. Például szegények  mindig lesznek velünk, és az áteredő bűn miatt esendők vagyunk, igen. Azt tudjuk megvalósítani, amire képesek vagyunk, és az nem lesz tökéletes, meg nem lesz hibátlan, de mindenképpen folyamatosan törekedni kell a legjobbra. Viszont az a jó hír, hogy 

Itt a akár a saját szerzetesi közösségem rendalapítójára is gondolhatok, Barat Szent Magdolna Zsófiára. Gyönge volt az egészsége, de ennek ellenére elfogadta Isten hívását és küldését és a francia forradalom végén, 1800-ban, a legnagyobb társadalmi káoszban szerzetesrendet alapított. Isten nem gyógyította meg, hanem Zsófia végig törékeny egészséggel tette a dolgát. De gondolhatunk Loyolai Szent Ignácra, ő katonaember volt, heves természetű  és minden bizonnyal házsártos is. Isten nem varázsló, nem cseréli le az alaptulajdonságainkat, hanem átalakítja, megszenteli. Ignácnak ez a makacssága, ami lehet, hogy nehéz volt a környezetének, ez azért a jezsuita rendet eredményezte Isten nem fog minket tökéletessé „varázsolni”, de azt megígérte, hogy ami van, abban lehet boldognak lenni, sikerülhet az életünk. A hitre jutás kegyelem, de folyamatosan kereshetjük Isten Országát. Ha megszólítjuk Istent, válaszolni fog, csak meg kell tanulnunk, hogy nem feltétlenül úgy és akkor, ahogyan azt mi szeretnénk.

Hogy látod a kereszténység iránti érdeklődést, meg a kereszténység helyzetét most Magyarországon?

Magyarországon látjuk a statisztikákat, amik nem szépek. Ez nyilvánvalóan felhívás az egyháznak, ami változásra hívja. A spirituális érdeklődés szerintem folyamatos, adott, mivel a teremtettségünkbe van kódolva. Nyitva kellene tartani az egyház „belépési pontjait”. Fontos, hogy, legyen termékeny párbeszéd a társadalommal, egy tér, ahol meg tudjuk mutatni kincseinket. 

például a kiirthatatlan tételmondat, hogy  az egyház „a nép ópiuma”, hogy nőellenes, pedofil, ingyenélő és hasonlók. Vagy kifogásolják az egyház szociális szerepvállalását, miközben az nagyon is kiterjedt és hasznos, csak nem mutatja be a média. A hétköznapi szolgálta nem érdekes, inkább csak a botrány.  A hivatásválság, a papok, szerzetesek számának drámai apadása komoly dolog, amivel kezdeni kell valamit, de a vidéki plébániai élet új lendületet kaphatna, ha képzett, kipróbált világiakat, családokat megbíznának egy-egy egyházközség összefogásával. De a statisztikák tükrében egyházunk felelős döntéshozói szerintem már imádságban reflektálnak a változás útjaira, lehetőségeire. Nem félünk a változástól, de annak módját nem külső „kommunikátorok” fogják ránk erőltetni, hanem a Szentlélek fog bennünket tovább vezetni. Úgy, mint ahogy ezt már több, mint kétezer éve teszi.