A posztkommunisták sem tűrték, ha valaki szembefordul velük – Mező Gábor a Mandinernek

Miért kell harminc-negyven év távlatából még azzal foglalkozni, hogyan foglalták el a kommunisták és az utódaik a médiát, illetve a kultúrát?

Azért, mert az akkor történteknek komoly tanulsága, egyúttal máig érezhető hatása van. Ha csak a Libri tulajdonosváltása körüli hisztériát nézzük, ezt egészen konkrétan látjuk. A tiltakozást ugyanis nyilván nem az átlagolvasók kezdték, hanem az az elit állt mögötte, amely sokáig privilegizált helyzetben volt. Például azok az írók vagy véleményvezérek, akik ’90 után megszokták, hogy a legnagyobb kiadóknak csak ők írhatnak, az ő könyveik vannak a legjobb polcokon. Vagy egyáltalán a polcokon. A változás mindig érdeksérelemmel jár, ettől még üdvözlendő.

Az előző kötetben kifejezetten a kultúrára, a mostaniban (megint) a médiára koncentrálsz. Honnan indulsz?

A televízió az ötvenes évek közepétől vált megkerülhetetlenné, az első nagy attrakció a május elsejei felvonulás élő közvetítése volt a forradalom leverése utáni évben. Kádár Jánosnak, illetve a rendszer legitimációjának ez a menet kiemelten is fontos volt:

Az egészet Szepesi György és kollégája, Kovalik Károly közvetítette és a műsor része volt a Kádárral készített nagy interjú. Jellemző a rendszerre, hogy Szepesi ügynök volt, Kovalik Károlyt meg előtte úgy vették fel a Rádióhoz, hogy kijelentette: nem hisz Istenben. Ez volt az elvárt belépő.

Mikor jelentek meg a színen azok az arcok, akik a könyv címlapján is ott vannak?

Vitray Tamás szinte a kezdetektől az állami médiában dolgozott, előtte hadnagyként a Néphadsereg Politikai Főcsoportfőnökségénél dolgozott, ahova még Rákosi Mátyás unokaöccse vitte oda állítása szerint. De mások is katonai vonalról érkeztek: például Megyeri Károly, az agitprop-vezér Lakatos Ernő vagy éppen a népszerű Árkus József.

Visszaemlékezéseiben Vitray inkább a véletlent és a szerencsét emlegeti azzal kapcsolatban, hogy tévénél kötött ki.

A Kádár-korszak legbefolyásosabb újságíróiról, tévéseiről sokszor olvashatjuk ezt a narratívát: „sétálnak az utcán”, de nem egy virágcserép zuhan fejükre, hanem „egészen véletlenül” rájuk bukkan egy nagy hatalmú pártember vagy jól fekvő kommunista elvtárs, aki aztán elindítja őket a pályán.

Hát így, valójában bizalmi okokból. De vannak kerek történetek. Ott volt például a legendás Vitár Róbert sportriporter, aki korábban a Rákosiék által üldözött Regnum Marianum keresztény közösség tagja volt, ám a társairól a bebörtönzésük előtt és a szabadulásuk után is folyamatosan jelentett. Vélelmezem, hogy megzsarolták, de gondolom, a tévés karriert azért nem kényszerből vállalta.

Jelentései kifejezetten ártalmasak voltak, talán ez a tevékenység volt az ára, illetve biztosítéka annak, hogy később a tévénél dolgozhatott, külföldre utazhatott. Volt néhány olyan tévés, aki vallásos neveltetést kapott fiatalon, de tőlük elvárta a rezsim a teljes szakítást, illetve, ahogyan Vitár esetében láttuk: az aknamunkát. Tudjuk, hogy a diktatúra minden olyan szellemiséget üldözött, ami közösséget épített – a kommunizmus helyett. Leépítették a régi kötödéseket, elvágták a gyökereket, hogy a maguk arculatára tudják formálni a társadalmat. Ennek eszköze volt a média is.

Többen állították utólag, nem volt előírás, milyen anyagokat kell csinálni.

Persze, a következő az lesz, hogy „szabadon lehetett” dolgozni. Alapvetően tudatosan összekeverik a korszakokat, valójában az ötvenes-hatvanas években minden szigorúan szabályozva volt, aztán a „legvidámabb barakk” imázsának megteremtésével a tévé, a média, a propaganda is átalakult.

De azért mindenre odafigyeltek, a nagy mesélők helyett én inkább hiszek például Hárs István rádióelnöknek, aki szerint még a kabarékat is utólag kozmetikázták, hogy minden részlet rendben legyen a rezsim szempontjából. Persze általában nem kellett nagyon cenzúrázni, egy Komlós, egy Hofi pontosan tudta, mit lehet, mit nem. Hárs pedig csak tudta, mi a rend, korábban ÁVH-s volt. Valójában kőkemény volt a cenzúra, ám még annál is erősebb az öncenzúra.

Az evidens volt, hogy ezek a figurák a rendszerváltozás után is pozícióban maradnak?

Nem lepődhetünk meg ezen, hiszen szinte minden területen (politika, gazdaság, kultúra, diplomácia) megfigyelhetjük ugyanezt. Abban a helyzetben, ahol a volt pufajkás külügyminiszterből 1994-ben miniszterelnök lehetett minden átmentés legalizálva volt. Volt néhány tévés, újságíró, aki legalább az eszméhez hűséges maradt. Szabó László, a Kékfény hírhedt riportere például felállt, igaz, céget alapított, vállalkozott, jól élt ezután is, de legalább nem ő vezette a Kriminálist mondjuk Juszt László helyett. A többségre nem ez volt a jellemző,

Tudjuk, hogy a sajtószabadságot csak a jobboldali kormányok alatt kellett félteni, a gondok általában „megszűntek”, ahogyan feltűnt egy-egy volt pufajkás, volt szt-tiszt vagy egykori KISZ-KB-s a kormány élén. A lényeg, hogy a befolyását alapvetően megőrizte ez a posztkommunista elit, minden területen, így a sajtóban, a tévében is. Ezért tört ki ’90 után az úgynevezett médiaháború is. A társaság egy maroknyi része az Antall-kormány mellé állt, míg a többség a nyilvánosság frontjain támadta a legitim politikai vezetést. A régi bevált receptek szerint, tüntetésekkel, fasiszta, horthysta, antiszemita bélyegekkel, módszeresen felépített ügyekkel. A posztkommunisták sem tűrték, ha valaki szembefordul velük.

Kepes András egy közelmúltbeli interjúban a jelenlegi viszonyokkal összehasonlítva nagyjából arra jutott, hogy még a rendszerváltozást megelőző időszakban is szabadabban lehetett a médiában – ami akkor nyilván csak az állami tévét és rádiót jelentette. Fel is idézett olyan esetet, amikor a főnökeinek nemet mondott, mégsem lett belőle baja.

Abban van némi igazság, hogy az egyre fontosabb nemzetközi megítélés miatt a rendszer megengedett némi önkritikát. Ne feledjük: a nyolcvanas években már az IMF hitelei segítették a hatalom fennmaradását, persze azért volt rá szükség, mert korábban kiárusították az országot. Ugyanis nem a túlfogyasztás miatt adósodtunk el, ahogyan suttogva terjesztették. Viszont a „látványpékségre”, a „balatoni lángosra” szükség volt, Kádárék nagyon féltek egy új ötvenhattól, a szovjeteknek és a nyugatiaknak is kellett egy komp-ország, egy „megbízhatóan futballozó balösszekötő”, így lettünk mi a legvidámabb barakk. Meg kellett mutatni a Nyugatnak, hogy velünk lehet, és nem véletlenül velünk lehet üzletelni. De ez akkor is

Ő azonban a megítélésem szerint ezt azért tehette meg, mert a régi „spanyolos” kommunista Kepes Imre fia volt. Vagyis családilag megbízható volt. Talán be sem kellett szervezni ehhez vagy meg sem kellett nyerni az MNVK-2-nek. Ki tudja? De ő tehetséges, és azért képes az árnyalt gondolkodásra, nyilván vállalhatóbb akár egy konzervatív ember számára is mint mondjuk az a Juszt László, aki inkább a prolik hőse. A legszimpatikusabb pedig Rózsa György, aki bár apai hátterével, Vitray felfedezettjeként a diktatúra csillaga lehetett, de legalább ’90 után soha nem politizált, s pláne nem akarta utólag ezt megmagyarázni, illetve a jobboldalt később diktatúrával vádolni.

Kik voltak a legbefolyásosabbak a rendszerváltozás környékén?

Egyértelműen Vitray, aki szinte élet-halál ura volt a szakmában. Ilyen értelemben a tanítványain és a protezsáltjain keresztül is kiterjesztette, illetve megőrizte a befolyását a kilencvenes-kétezres években.

Elég ehhez megnézni a sportriporterek világát. Vannak hívei jócskán. Ezért sem könnyű a feltárás: nagyon sokan hálásak neki, ők nyilván mind ellenérdekeltek abban, hogy kimondják, vagy mi kimondhassuk az igazat: mesterük bizony az emberellenes diktatúra egyik legmegbízhatóbb fogaskereke volt. Akit egy normális rendszerváltás során azonnal nyugdíjazták volna, illetve utánanéztek volna annak, pontosan milyen felelősség terheli őt, őket a diktatúra fenntartásában, a magyar nemzet manipulálásában.

Negatív példaként hoztad fel az imént Juszt Lászlót, aki egy a rendszerváltozás után is szép tévés karriert tudott befutni.

Édesapja Juszt Lajos, aki egyenesen miniszterhelyettes volt, illetve igen elszánt kommunista. Rendszertipikus, hogy erről Juszt nemcsak nem szeretett beszélni, de saját elmondása szerint majdnem megpofozta azt a kollégáját, aki ezt fel merte hozni. És ha már kapcsolat-rendszer: Juszt László olyan emberekhez került közel, akik a szovjet-orosz hálózathoz tartoztak. Például Mogiljevicshez. De hát számtalan szereplője van a könyvemnek, szóba kerül például Avar János, Bánó András vagy Aczél Endre neve, akik szintén mind hivatkozási pontnak számítottak a rendszerváltás, rendszerváltoztatás után is, nem számított a múlt.

A moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete is fontos szerepet kapott, az ott végzettek sokáig komoly beosztásokat kaptak, sőt, ez a kapcsolatrendszer ma is jól fizet. A legismertebb közülük nyilván Frei Tamás, de említhetném Hardy Mihályt vagy Radnai Pétert. Ahogy mondtam, több generációról írok, akik jellemzően összedolgoztak, összezártak, ha kellett, egymás renoméját és reputációját is építették. 

Tanulságként mindenképp megjegyezném: minden ellenkező híreszteléssel szemben ma sokkal kiegyenlítettebbek a viszonyok, különösen is az első szabadon választott kormány idejével szemben, amikor a közmédia egy része konkrétan Antallék megbuktatásán dolgozott, míg a nyomtatott sajtó szinte teljes egészében ellenük volt. A Horn-kabinettel szemben már nem tartották ezt a pozíciót. Hogy miért nem? Azt hiszem, a könyvemben benne van a válasz.

Nyitókép: MTI / Manek Attila