A Telex egy rakat kérdésre válaszokat kér, majd nem hozza azokat le, csak csemegéz

„Javíthatatlanul bízom fiatal rendezőkben, olvasott orgánumokban. Aztán csalódni kell. Tarnóczy Jakab három év után áll neki valótlanságokat állítani, a Telex meg egy rakat kérdésre válaszokat kér, majd nem hozza azokat le, csak csemegéz. (És idézőjelek között sem idéz betűhíven…) Ha így, hát így – félreálltam, letöröltem. 

De álljon itt emlékül/tanulságul a teljes mai szöveg, bizonyos Fehér János újságíró kérdései a 2021-es Molière-Lully produkciónk kapcsán, no meg a 24.hu mai cikke miatt.

1. Tarnóczi szerint ön cenzúrázta-e a szövegkönyvet, ez valóban megtörtént?

Nem. De az is igaz, hogy alapvetően rendezni kértük, nem akármilyen szöveget írni, azt Moliére már megtette.

2. Ha igen, bejelentés alapján nézett rá a szövegkönyvre vagy minden szövegkönyvet megnéz még a bemutató előtt?

Ha a főszerkesztőjük nem olvasná a cikkeiket, rosszul tenné. Mi is ránézünk arra, amit az OPERA előad, így természetes, hovatovább: kötelező.

3. Milyen gyakori, hogy azon változtatásokat javasol, kér?

Az opera világában a húzás ugyanúgy jelen van, és a rendezői-karmesteri-koreográfusi-énekesi-táncosi szabadság sem határtalan, ebben dolga a főigazgatónak balanszot tartani. A művészeti igazgató úr hetekkel előtte is egyeztetett a rendezővel, világos volt számára a keretrendszer.

4. Küldött-e vissza javított változatot a főpróba után?

Eddig soha, de ekkor kénytelenek voltunk. Ugyanis a színészekkel közös »ötletelés«, virányított improvizáció« során született egy újabb szövegverzió, amely nem azonos a rendező és munkatársa által jegyzett kiinduló szövegváltozattal. Hirtelen kitalálták, hogy mindenki játsszon a saját nevén, és így – nahát! – Mészáros úr lett Jourdainből, »teremtődött« számára polgármesteri múlt, »beleesődött« a miniszterelnök, »véletlenül« mindig Anikónak tévesztették el Annát és sorolhatnám. Félreértés ne essék, ha másik magyar milliárdos lett volna kéretlen céltáblává, és/vagy pl. egy Bajnai nevű színész »kerülődne« ebbe a helyzetbe, vagy valaki folyton Klárát kiabálna Kleopátra helyett, esetleg feltűnik egy márki, aki folyton »zayong«, azt is kiszedetem. De tényleg eljátsszuk, hogy ezen a gyomláláson csodálkozni kell? Nem kabaré volnánk, hanem operaház. Talán abban bíztak, hátha nem, vagy nem időben vesszük észre. Észrevettük.

5. A tarló szót valóban kivették a szövegből, nehogy Tarlós jusson az emberek eszébe?

Mondom, a nokiás dobozt és a szemkilövetést is kihúztuk volna. Az OPERA nem terepe a direkt politikának, egy címet tíz év múlva is tudnunk kell adni, lejáró szavatosságú poénkodás nálunk nem fér bele. Amúgy is: revideált szöveggel majd szeretnénk újra játszani a különben tehetséges és jópofa rendezést, már csak a zenei különlegessége miatt is, így jó lenne egymással hangot találnunk, amit ez a mostani megszólalás nem könnyít meg, de majd kialusszuk. Egyébként prűdnek se gondolnám magam, azzal nem volt bajom, hogy a szövegük szerint Jourdain úr »megvegye az Eiffel Műhelyházat«, az előadás helyszínét, talán még a pozíciómat is emlegették. Az ilyesmivel nincs bajom, benne van a fizetésben, ahogy a hamiskás tényállításoktól hemzsegő cikkek elviselése is.

6. Tarnóczi azt mondta, az eredeti szövegkönyvben szereplő gyémántgyűrűt is kihúzatta, nehogy Mészáros Lőrincre és Várkonyi Andreára gondoljanak a nézők? Valóban így volt?

Moliére komédiájának rendezésére kértük fel, amelyhez kortársa, Lully komponált kísérőzenét. A bepróbált előadás pedig végül egyetlen magyar milliárdosra készült el a sok közül. Már az többet mond mindennél, hogy három évvel később is az fáj ennyire, hogy nem sikerült még direktebbül a választási előkampány eszközévé silányítani az OPERA egyik előadását. A kipécézett személy nélkül nem is lenne értelme Moliére darabjának? Akkor az alapmű is csak ürügy, sajnos.

7. Megnézte a főpróbát?

Nem, de az előadást igen. Három nagy színházunk van, nem egyedül dolgozom, a mienk egy 1.500 kollégával működő intézmény.

8. Tarnóczi azt is mondta, hogy le volt tiltva arról, hogy önnel átbeszélje ezeket az dolgokat? Ki tiltotta le, ha volt ilyen tiltás? Valóban nem egyeztettek ezekről a kérdésekről?

A művészeti igazgatónkkal állt direkt kapcsolatban, majd velem is. És leleveleztük, amit kellett és amit lehetett, nem sajnáltam rá az éjszakákat, csak mire észrevettük a problémát, már nem maradt erre sok idő. És mintha éreztem volna, hogy mindez még egyszer előkerül, legyen hát leírva.

9. Volt-e olyan feltétele, hogy ha a szövegkönyvet nem írják át, akkor nem lesz bemutató?

Fordítva történt, ugyanis épp a rendező úr pengette a húrt, hogy akkor ők nem mennek ki a színpadra. Volt egy hajnal – két levél között –, amikor tényleg féltettem őt attól, hogy ifjú korára eladósodik, mert letilt egy százmilliós produkciót, amelyben zenészek, táncosok, szólisták és színészek serege működne. A kártérítési pert rekordsebesen nyertük volna meg, mert az igaz, hogy engedély nélkül átírt darab, kifejezetten ellenzett előadás nem megy színpadra, de az is, hogy ha a rendező nem járul hozzá, akkor sem – pláne, ha a színészei, akiket egytől egyig ő hozhatott(!), csatlakoznak. Szerencsére nem ment ilyen messzire a rendező úr, de azért az előadásban az alázattal hadilábon állók kiszólásokkal, szájbarágós hangsúlyokkal jelezték, „micsoda presszúra” van rajtuk. Mégis lement rendben, a prózai világhoz képest emlékezetes honoráriumukat is sikerült gond nélkül felvenniük. Nem volt tanulságok nélküli a meghívás, mert van egy ún. szerződés, amit eddig vagy száz magyar és külföldi rendező, koreográfus aláírt és betartott, nagy sztárok is. Aztán jött valaki, aki csak aláírta – és a végén ő nem akart színpadra menni, most pedig másképp emlékszik. Hát, ez van, majd elmúlik.

10. A bemutató után valóban bocsánatot kért Tarnóczitól, mondván, hogy csak őt akarta védeni?

A fogadás más miatt volt tanulságos: egy színésznő bemutatta a művészet alternatív ars poeticáját, pedig bele sem hajoltam a hajába. Eszerint azt csinál a színpadon, amit akar, mert ő a művész, és önazonosnak kell maradnia. Azt feleltem: próbálná itt, nálunk, a balettban összekeverni a személyes meggyőződését a koreográfiával – a partnere arra gondolna, hogy hiába ugrik feléje, ő másfelé néz inkább és ma nem kapja el. Opera, balett, zene, színház: mind csapatsport, alázatot követel, és abból nem sokat jelzett ott a mérőeszközöm. 

Viszont ügyes fogás, hogy miután a színházi értelmiség egyik felével az interjú tartalma révén utáltat meg, a végén a másik felének is mószerolna, ez tényleg tehetséges írót sejtet. De azért se kérnék elnézést, hogy a katonás Tarnóczi Jakabot (másodszor is) rendezni hívta a csúnya OPERA. Muris különben, hogy katonás művésztől érkezik felénk a politikai elhajlás vádja, hisz nálunk aztán egyetlen párt tagjai számára sincs, még véletlenül sem jár kedvezmény – és így lehet mégis a legnagyobb hazai színházi nézőszámot és jegybevételt elkönyvelnünk a két legnehezebb műfajjal. Cenzúra nélkül, napi politika nélkül, személyválogatás nélkül, viszont szerződéseket betartva, az egyetemes mondanivalóra, valamennyi magyarra összpontosítva, a kiváló kollégákat a máshonnan jövő irigységig megbecsülve. Én értem, hogy ennél sokkal dekoratívabb tett évekkel később mást állítani, de akkor is úgy igaz, hogy Tarnóczy Jakab az OPERA francia szezonjában nem sebeket kapott, hanem lehetőséget.”

Nyitókép: FICSOR MÁRTON