„Na most olyat írok, ami valszeg mindenkit felháborít. Nézek egy doksifilmet Újszásziról, Karády vőlegényéről, a horthysta elhárítás és kémkedés vezéralakjáról. Akit 48ban megpróbáltak felhasználni szakmailag, aztán eltűnt. A színészi meló csapnivaló, a kihallgatási jelenetek hiteltelenek. Péter Gábor szar, Újszászi szar, nem ilyenek voltak. De a doksirészek nagyon érdekesek. Ahogy előjön az irredenta politika, azok a tervek és profizmus, automatikusan tetszik. Fel-fel röhögök, ahogy szopatják a cseheket. Hogy miket tennének tönkre Romániában, és mennyi magyar ügynök. Hogy miként zsarolják az olaszokat, hogy a jugó király elleni merénylet miatt ne csak Magyarország vigye el a balhét. Élvezem.
Te jó Isten. Ebben az érzésben voltam nagyon hülye fiatal. Mi ez? Rég nem érzek egy csipetnyi nacionalizmust se, a horthyzmust meg kifejezetten utálom. Még nagy balos koromban is baloldali nacionalistának vallottam magam, mára meg Puzsérban is több magyar nacionalizmus van, mint bennem. Aztán rájöttem: a neveltetés megmarad, persze reszlikben, de az is mélyen elfojtva. Mi fojtja el?
A NER.