„S ki egyszer rugott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rugáshoz”? Mintha kezdene megtörni az átok – végre olyan kormányunk van, amely nem sodródik

Orosz-japán háború, első marokkói válság, „Párducugrás”, első Balkán-háború, második Balkán-háború – első világháború.

Spanyol polgárháború, abesszin válság, rajnai bevonulás, Anschluss – második világháború.

Jugoszláv polgárháború, New York-i merényletek, Afganisztán, Irak, Szíria, migránsválság, orosz-ukrán háború, Izrael vs. Hamász – ???

Amióta az emberiség létezik, folyamatosan harcokat vív: területért, élelemért, anyagi javakért, asszonyért; bosszúból vagy számításból, egyéni vagy csoportérdekekért. A háború vagy béke kérdése látszólag nagyon egyszerűen megválaszolható. De mi van akkor, ha a „Ne ölj!” parancsa ütközik az önvédelem jogával?

A háború a problémák erőből történő megoldása. Célja az ellenség pusztítása. Nemcsak a tárgyi eszközöké, hanem – talán legalább ilyen mértékben – az élőerőé is. Azt gondoljuk, nekünk, keresztényeknek semmi sem lehet fontosabb a békénél.

Maga Jézus szól így: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot.” (Mt 10,34) Gyakorlati bemutatót is tart, amikor a templomot megszálló kufároktól kell megszabadulni: „Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta.” (Jn 2,15)  A főtanács előtt felpofozott Jézus nem a másik arcát tartja oda, hanem igazságérzetében megbántva így szól: „Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem?” (Jn 18,23)

Bolygónkon megannyi háborús gócpont, többnyire feloldhatatlan ellentétekkel.

A bibliai helyeken hosszú évszázadok óta őslakos palesztinok és az oda megannyi kitérővel visszaköltöző zsidók zsebkendőnyi területen akarnak ugyanott élni. Egy részben sivatagos, ivóvízben szegény, nem túl kellemes éghajlatú vidéken. Miközben az amerikai Wyoming államban negyedmillió négyzetkilométeren alig több mint félmillió ember lakik (na jó, az meg hegyes vidék), az Izraelnél tizenhétszer nagyobb Montanában pedig egymillió.

Valahogy mégis igyekszünk békésen, parlamenti pártokkal és nyilatkozatokkal küzdeni a jogokért, nem terrorizmussal, mint az írek, baszkok, palesztinok. Pedig okunk, indulatunk lett volna hozzá legalább annyira, mint nekik. Benes etnikai alapon diszkrimináló dekrétumai, Ceausescu betelepítései, falurombolási tervei, amik részben meg is valósultak minden bejelentés nélkül. Fegyvert kell-e fogni, ha bezárult az összes kapu, és a túlélésre csak a harc adhat lehetőséget? Ha nincs Rákóczi felkelése, lenne ma – bármekkora – Magyarország? Ha nem ragadnak kardot a negyvennyolcasok a király által szentesített törvényeik védelmében, lett volna Kiegyezés? 1918-ban a haderő szétzavarása helyett nem kellett volna inkább felvenni a harcot, mint a törökök tették Kemál pasa vezetésével?

Ha kimaradunk a második világháborúból vagy előbb tudunk kiugrani, vajon hol húzódnának most a határok?

A kommunizmus úgy tűzte zászlajára a békét, hogy rögtön össze is mosta a háborúval. Orwell paradoxona – a háború: béke – nem is olyan abszurd. Ki ne emlékezne (ha elég öreg) a mozgalmi dalra: „Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk. Egy nagy cél érdekében tör előre ifjú seregünk.” A béke „frontján” „harc”-ról, „sereg”-ről énekelnek. Mert e két szó együtt jár elválaszthatatlanul, mint Tolsztoj regényének címében.

Még a kortárs politika sem egységes annak megítélésében, jó-e a háború.

Az Izrael és a Hamász közötti küzdelemben sokan tűzszünetre szólítanak fel, az ukrán-orosz összecsapásban a magyar kormányon kívül szinte senki. Némelyeket támogatnak, másokat viszont nem. Úgy tűnik, az igazságosság nem abszolút érték, hanem az erő (pénz, sajtó) határozza meg, ki vív jogos háborút.

A média manipulációkkal, fényképek és videók megfelelő tálalásával, súlyozásával befolyásolja a közvéleményt. Bombázások, égő házak, szenvedők és menekültek célirányos bemutatásával bármelyik oldal mellé gyűjthetők szimpatizánsok; láttuk, akár egy nyomkövetővel ellátott farkas mellé is.

miközben a bélyeget ránk ragasztók (köztük akár Soros kitartottjai) inkább palesztin szemszögből nézik az eseményeket.

Ady a később tragikusan vesztessé váló világháború kitörésének évében így látta a magyarságot: „Erőt mutattak, erőt látott, / Vertnek született, nem verőnek. / Önerejét feledte mindig, / Sohse szegzett erőt erőnek. // Betyár urai így nevelték, / Nem rúg vissza, csak búsan átkoz / S ki egyszer rugott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rugáshoz.”

Mintha végre ezzel az átokkal kezdenénk szembefordulni. Sokan nem akarják, hogy öntudatra ébredjünk, a béke belenyugvása és a felemelt fej okozta konfrontáció között kell napról napra választani. Az eredmény utólag igazolja a lépéseket. Reméljük, így lesz.

(Nyitókép: Facebook)