Papp Sándor Zsigmond irodalmi sóvárgásához

Papp Sándor Zsigmond író és publicista a magyar Nobel-sorozat kapcsán már előre elveri a port rajtam népszavás publicisztikájában.

Ha jól értem, akkor azt feltételezi, hogy amennyiben Krasznahorkai kapná az irodalmi Nobelt, akkor fanyalognék, merthogy túl kozmopolita (lenne a számomra), nem eléggé magyar (hol mondtam én ilyent róla?!), és hogy kertek alatt sóvárognék az „igazi magyar író elismerése után”.

 (Az a baj ezekkel a nagytollú kortárs magyar literátorokkal, ezt is többször jeleztem már, hogy nem olvasnak, csak írnak.)

Ugyanis én több helyen elmondtam, leírtam, hogy ez már egy régi vitája a magyar irodalomnak. A legjobban és legszebben Arany János fogalmazta meg, pontosan mi is a lényeg. Hogy Papp Sándor Zsigmondot megkíméljem a kattintás fáradtságos és nehéz feladatától, bemásolom ide Arany zseniális versét:

Kozmopolita költészet

Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája -
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.

Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, -
Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed,
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!

Arany ezt a versét 1877 augusztusában fejezte be. Sok mindent felvillant benne, de ami  most számunkra a lényeg, hogy  bő 146 éve nem értik a magyar irodalmat azok, akik Papp Sándor Zsigmondhoz hasonlóan az írói teljesítmény nagyságát valamely külső mérce függvényévé teszik. 

Jó lenne már lejönni arról a fejben második alapállásról, hogy csak az az igazán nagy alkotó, akinek valahol valakik a fényességes Nyugaton megveregetik a vállát. Hidd el, Zsiga, Nobel-díj nélkül is képesek lehetnénk felismerni és elismerni az igazi teljesítményt. Bár valahol értem a bizonytalankodásodat:  Kertész Imre esetében ez nem sikerült az eleveneket és holtakat biztos kézzel megítélő magyar szakmának.

Nyitókép: MTI/Szigetváry Zsolt