Jó kis közösségben vagyunk már megint! Kapunk itt kioktatást és gendert, migránsokat és számonkérést – egyelőre a megszállás még várat magára

A történelem során mindig alakulnak szövetségek, amelyek előbb-utóbb felbomlanak. Vannak érdek- és értékalapúak, örökre és átmenetileg kötött, determinált és meglepő partnerségek. A barátok és ellenségek felcserélhetők: tíz-száz-ötszáz év alatt megfordulhat a viszony (ld. pl. a törököket), de vannak konfliktusokon és korszakokon átívelő (néha nem is logikus) összetartozások, mint például a magyaroké a lengyelekkel.

Már a kezdeteknél megmutatkozott elvi harcostársaink diszkrét bája, amikor a feleséget, térítő papokat és lovagokat német földről beszerző Istvánra rárontottak a sógorok. Szerencsére ő is, akárcsak évtizedekkel később I. András, alaposan ellátta a bajukat.

A Turul nemzetség egymás elleni testvérharcaiban innen-onnan hoztak segítséget, mindig akadt trónra vágyó rokon, aki ezért nem restellt külhoni katonákra fanyalodni.

A XVI. század óta azonban a túlélésünk záloga lett, hogy valahonnan erőt, segítséget kapjunk. Ez a sok szenvedés, kudarc és elbukás dacára összességében sikeres volt, hiszen – ellentétben nem egy országgal, sőt birodalommal – állami szuverenitásunk (bár változó területen) mindvégig fennmaradt.

Valahogy úgy alakult, hogy akikre támaszkodni akartunk (vagy akik támaszkodtak ránk), azokkal gyakran ellenérdekeltté váltunk. Az ő győzelmük nekünk sokszor vereséget, az ő bukásuk számunkra felemelkedést hozott. A Habsburgok segítettek kiűzni a törököt, de utána csak eltökélt ellenállással tudtuk megakadályozni, hogy a beolvadást elkerüljük. 1849-ben saját szavukat és aláírásukat megszegve megdöntötték a törvényes kormányunkat, csoda-e, ha a következő évtizedekben formális királyunk ellen drukkoltunk, nem is hiába, Solferinonál vagy Königgrätznél.

A Kiegyezéssel látszólag egyanrangúak lettünk, de a nagyvilág számára láthatatlanná vált a magyar érdek szerinti külpolitika, belerángattak minket a számunkra káros balkáni terjeszkedésbe, aztán egy értelmetlen háborúba, aminek a végén saját kisebbségeink döfték a kést a szívünkbe.

A németek sem hoztak sok szerencsét a XX. században, kétszer is magukkal rántottak minket az örvénybe, hiába próbáltunk mindkétszer kitáncolni a szövetségből.

Utána hivatalosan a Szovjetunióval kerültünk egy oldalra; persze, kényszerből, de a Habsburgokat vagy a németeket sem jókedvünkben választottuk, sőt olykor pont annyira utáltuk őket és lázadoztunk ellenük, mint a ruszkik ellen. Hiába voltunk ugyanis a Varsói Szerződés tagjaiként egyaránt a béketábor harcosai, rühelltük az oroszokat, mert megszállást, diktatúrát, hazafiatlan nevelést kaptunk a rendszerrel; közben istenítettük az elvileg ellenséges Nyugatot és az USÁ-t. 1956-ban egyébként ugyanúgy a formai szövetségesek szálltak meg, mint 1944-ben.

A mostani közösségünk reprodukálja a múltat: kapunk tőlük kioktatást, gendert, migránsokat és számonkérést; egyelőre a megszállás még várat magára. Ebben az EU és a NATO egyaránt következetes: visszatartják a nekünk járó pénzt, belerángatnának egy olyan háborúba, amibe az Észak-Atlanti Szerződés szerint még kevesebb alappal kellene beugranunk, mint, mondjuk, annak idején Csehszlovákia lerohanásába.

Támogatnunk kéne annak a Svédországnak a fölvételét, amelyik folyamatosan megaláz minket, keresztbe tesz nekünk, nem fogadja el a demokratikusan megválasztott kormányunk lépéseit. Elvárják, hogy mindent úgy csináljunk, ahogyan megszabják. Szankciók várhatnak ránk, ha nem szavazzuk meg Svédország NATO-tagságát.

Már megint a haverok fenyegetik a szuverenitásunkat, és hiába próbáltunk jó fiúk lenni, valahogy ismét ellenérdekeltek lettünk a szövetségeseinkkel. Mi a békét szeretnénk, ők a háborút. Mi erős Európát, ők gyengét. Mi gyarapodó, öntudatos Magyarországot, ők szolgalelkű gyarmatokat. Már megint rossz helyen vagyunk?...

az EU-t kereszténydemokrata politikusok álmodták meg, 12 csillaga Mária koronáját szimbolizálja, de mostanra a kereszténység szitokszóvá lett.

Eddig minden szövetségi rendszerünk, nagyhatalmi partnerünk felbomlott, megszűnt, mi meg átlavíroztunk a következőbe. Néha örültünk (1867 Kiegyezés, 2004 EU), néha eleve gyanakodva szemléltük, cseberből vederbe jutottunk (az 1699-es karlócai béke után négy évvel már ki is tört a Rákóczi szabadságharc; a német megszállásból 1944-ben azonnal szovjet lett.) A végén eddig mindig megszűnt a szövetség, mi pedig kerestük a helyünket. 

Keresztények vagyunk és magyarok. Ez a mi hitünk, ez a sorsunk, ez a megmaradásunk záloga.

(Nyitókép: Valeria Mongelli / AFP)