Az intézmények és maguk a régész szakemberek is folyamatosan újabb és újabb modelleket keresnek, de ha csak az a megoldás jöhet egyedül szóba, hogy nem kell régészeti kutatás a beruházások előtt, mert „csak a halott indián a jó indián”, akkor felesleges minden egyeztetés.
Fogas Ottó régész, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója és Virágos Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti főigazgató-helyettese írása
Szinte mindenkire igaz, hogy gyerekként régész szeretett volna lenni. Feltárni a múlt egy-egy megmaradt elemét olyan érzés, mint kincset keresni és nyomozni egy krimiben egyszerre. Izgalmas, magasztos és hasznos. Lehántva róla e pátoszt, azok, akik tanulják is, végül megtudják, a régészet valójában nem egészen ilyen. Tény, hogy érdekes és számos célt szolgál egyszerre, ugyanakkor kincskeresés helyett sokkal inkább egy komplex információ-kezelő rendszer, s mint ilyen, rendkívül szerteágazó és aprólékos. Ebben a folyamatban az ecsettel való porolás csak egy egészen apró munkamozzanat.
Az utóbbi egy-két évtizedben azonban ez jelentősen megváltozott, méghozzá negatív irányba.
A 2001-es kulturális örökség védelméről szóló törvényben rögzítették, hogy a beruházások területét az építkezési munkák megkezdése előtt régészetileg fel kell tárni, és ennek fedezetére legalább a teljes költség 9 ezrelékét (0,09%) kell előirányozni. A régészeti feltárásokra jogosult intézményekbe (legfőképp múzeumokba) ekkor hirtelen, korábban sosem látott pénzmennyiség áramlott be, mely sajnos pár év alatt szétbomlasztotta az addig beállt feladatellátó rendszereket, átalakította a munkafolyamatokat és a szakmai közgondolkodást is.
Az intézmények egyéb tudományos – néprajzi, helytörténeti, képzőművészeti, természettudományi stb. – feladataikat háttérbe szorítva szinte teljes egészében a beruházásokat kötelezően megelőző feltárásokra fókuszáltak, míg a fenntartók egyre inkább csak a bejövő új források felhasználhatóságát látták benne. A helyzetből adódóan elkerülhetetlen konfliktusok sorozata alakult ki, ami a nyilvánvalóan erősebb fél, a beruházók kommunikációja és a sajátos hazai viszonyok eredményeként olyan képet vázolt fel – főleg a döntéshozók és politikusok, de részben a nagyközönség előtt is –, hogy a régészet rossz, ártalmas és felesleges. Maguk a régészek pedig egy törpe minoritás érdekeit felhasználva, a jogi szabályok mögé bújva, mások kárára valójában csak nagyfokú anyagi haszonszerzést folytatnak.
A galgóci honfoglalás kori tarsolylemez - mindössze 40 vezéri méltóságot kifejező ilyen tarsoly és tarsolydísz ismert eddig a Kárpát-medencéből, melyek a koronázási ékszerek után a legjelentősebb nemzeti kincseink, egy ilyen sem mehet veszendőbe (fotó: MNM - Duong Li Eszter)
Sőt, vastagon felülárazzák a munkákat, szándékosan húzzák az időt, hogy minél több pénzt elkérhessenek, és amúgy sem érdekel senkit ez az egész, csak saját szórakozásuk érdekében ásnak, azaz: „turkálnak”, illetve „kapirgálnak”.
Nézzük meg akkor egy kicsit közelebbről ezt a területet és problémakört, hátha ez is segít megérteni, mi miért történik ebben a folyamatban, s hogy mi lehet a mindenki számára elfogadható és hasznos megoldás!
Nos, ahogy azt a nemzetközi egyezmények is kimondják, s amit minden régész is tud és vall, a régészeti lelet legjobb helyen ott van, ahol van, vagyis eredeti helyén, a földben. A történeti információt a régészeti örökség elemei ugyanis csak eredeti összefüggéseikben őrzik meg teljeskörűen. Épp ezért senki, még a régész sem szeretné őket megbolygatni.
Egy kiszántott, kimarkolt vagy fémkeresővel kiemelt lelet már csak töredékét jelenti és éri annak, amit eredeti helyén, eredeti összefüggéseiben ért. A régészeknek tehát esze ágában sincs a mostani volumenben (évente akár több százezer m2 felületben), a mostani helyeket (ahol épp beruházások ezt szükségessé teszik) egész évben ásni. Télen-nyáron, mínuszban, hóesésben, fagyott földben, vagy 45 fokos tűző napsütésben, esőben, sárban, szélviharban az év összes munkanapján, esetleg még hétvégén és ünnepnapokon is.
Ez nem az az életpálya, amit bármilyen szakember szívesen végez, pláne nem egy tanári fizetésért. Azért teszi, mert a beruházások ütemezése ezt követeli meg; azért, hogy egyetlen beruházás se csússzon, de közben ne vesszen el a múltunkat őrző információ sem. Nem véletlen, hogy erre az életformára néhány kivételtől eltekintve csak kevesen vágynak. Hogy miért csinálja ezt mégis a régész? Azért, mert az őt alkalmazó intézmény (jellemzően múzeum), amelyiknek a régészeti feltárások elvégzése is a feladatai közé tartozik, kiküldi. Feltárásról és annak kivitelezéséről ugyanis eleve nem az egyes régészek döntenek. Nem ők tárgyalnak a beruházókkal és nem ők írják elő, hol és hogyan kell ásni, hanem pontosan lefektetett jogszabályok teszik ezt kötelezővé az intézmények számára, akik egyben a feladatok elvégzéséért is felelősek.
Amikor pedig a régészek esetleg a megelőző feltárásokat megszűntető vagy túlzott mértékben korlátozó szándékkal ellentétes álláspontot fogalmaznak meg, nem azért teszik, mert szándékosan hátráltatni akarják a beruházásokat, ragaszkodnak saját vállalhatatlan nyomorukhoz, vagy mert mindenáron régészeti bevételeket akarnak termelni a fenntartóknak, akár azok esetleges egyéb kiadásai fedezetére. Azért teszik ezt, amiért a tanárok tanítanak vagy az orvosok gyógyítanak.
Ha felmerül annak gondolata, hogy a jövőben a régészeti örökség soha meg nem újuló elemeinek nagyobb része ismeretlenül és dokumentálatlanul meg fog semmisülni, akkor a szakembernek alapvető kötelessége ennek a helyzetnek a tényére és veszélyére felhívni a döntéshozók figyelmét. Ha ennek ellenére mégis ilyen döntés születik, az nem csak szakmailag, de az állampolgárok, valamint a haza és a nemzet szempontjából is sajnálatos lenne, hiszen egy ilyen folyamat nem visszafordítható. Ellentétben az élővilággal vagy a társadalommal, a régészeti jelenség és lelet nem megújítható, nem regenerálódik, hanem örökre megsemmisül.
Perkáta középkori település temploma és temetője - az 500 éven át, a honfoglalóktól a török korig végig használt temetőben több mint 5000 ősünk maradványait tárták fel a régészek, nem mutatna jól egy ilyen temető a közte forgolódó markolóval (fotó: MNM - Czajlik Zoltán)
Pedig a régészet sokszorosan hasznosul a társadalom és a gazdaság szempontjából is. Alapvetően hármas célt szolgál ugyanis egyszerre.
Ennek alapja a múlt megismerésének tudatos vagy ösztönös igénye. Valamilyen módon és mértékben szinte mindenkit érdekel, hogy ki ő, honnan származik, mire alapozza saját identitását, kultúráját. Ez mind az egyénekre, mind a közösségekre, mind pedig az államokra igaz. A teljes társadalomnak talán csak kicsi, de a szakmai és a politikai közösségnek a nagyobb része erre a megközelítésre épít. A múlt megismerésnek ugyanis alapja és célja is a tudományos kutatás. A nemzettudat megalapozójaként a megelőző évszázadokban is ez a megközelítés volt a meghatározó.
A bonyolult szókapcsolatok mögött a lényeg az a felismerés, hogy az épített örökség ingó és ingatlan elemei az emberek életminőségének és környezetének meghatározó részei. Az a fontos, hogy minden a múltat érintő értékes adatot, információt rögzíteni szükséges és a környezettel való hatékony gazdálkodás érdekében ezeket tartósan kezelni kell. Erre a nálunk kb. csak 20-30 éve kialakult megközelítésre épül fel a jelenlegi jogi szabályrendszer szerte Európában, hivatkozva a társadalom valós vagy vélt elvárásaira. Sőt, a nemzetközi egyezmények alapja is többnyire ez a megközelítés.
Ennek alapja a mindenkori gazdasági érdekrendszerhez való igazodás. A régészet olyan erőforrást jelent, amely a gazdaság működését befolyásolhatja. Ha például a turisztikához vagy a kreatív iparhoz a régészeti kutatás új erőforrást teremt, akkor a régészet számára biztosított az eseti támogatást. Ha ugyanez a régészet más gazdasági fejlesztési elképzeléseket (pl. városfejlesztés, útépítés) „akadályoz”, akkor a régészeti örökségvédelem szempontjai kevésbé jelentenek prioritást. Ez a szemlélet a mai gyakorlat és vélhetően a jövő valódi meghatározója, mind pozitív, mind negatív értelemben.
Nem lehet nem észrevenni, hogy a három megközelítéssel részben elválik és egymás mellett létezik a szakmai, a társadalmi és a gazdasági érdek. A háromból azonban jellemzően mindig csak egy dominál. Szakmai intézménynek csakis az lehet a célja, hogy ebben az egész folyamatban végre visszatérjen a tudomány-vezérelt megközelítéshez és annak tükrében gondoskodjon a másik két szempontrendszernek való maradéktalan megfelelésről is. A Kormány által már többször is tárgyalt, de egyelőre még jóvá nem hagyott Nemzeti Régészeti Stratégia mentén a régészettudomány és a régészeti örökségvédelem intézmény-hálózata nemcsak saját fejlődését tudná hatékonyan elősegíteni (pl. valódi nemzeti kutatási kérdések megfogalmazásával, a fejlesztési irányok meghatározásával, a képzés modernizálásával), hanem a gazdasági és területfejlesztési érdekeket, valamint az identitás-formálási célokat is hatékonyabban ki tudná szolgálni. Ennek érdekében viszont számos területen érdemes átgondolni a lehetséges lépéseket.
1. A régészetről szóló kommunikációban alapvetően téves, hogy régészeti/szakmai problémákat kell kezelni. Valójában a régészetben globalizációs kérdések, valamint össztársadalmi és országos problémák lecsapódását látjuk tükröződni. Míg ugyanis Európában a fejlesztések során alapvető szempont volt a fenntartható jövőkép, addig a föld más, feltörekvő területein ez alig jelent meg. Magyarországon a 2000-es évek elején a környezetvédelmi, természetvédelmi és örökségvédelmi szempontokat egy-egy beruházás megvalósítása során komoly jogi szabályozók, erős önálló hatóságok és önálló kormányzati képviselet biztosította. Mindezek mára javarészt eltűntek, s ez a tendencia nem csak Magyarországra, hanem Európa többi országára is igaz. Például
A folyamat persze részben érthető. Ha a befektetőknek választania kell, hogy hol milyen adminisztratív, anyagi és időbeli akadályokkal kell megküzdenie, nyilvánvalóan nem az adott helyszín távlati élhetőséget, hanem a mielőbbi megtérülést és a további nyereségarányt nézi. A kormányoknak viszont több szempontnak megfelelően kell mérlegelni. A régészetet tehát nem önmagában kell megoldani, hanem ennek a nemzetközi és nemzeti szintű komplex problémának a részeként. Politikai kérdésekre sajnos nem lehet csak szakmai válaszokat adni, de a jó megoldáshoz partnerként kell tekinteni egymásra a feleknek.
2. Ehhez meg kell szüntetni az elkerülhetetlenül konfliktust hozó közvetlen kapcsolatot beruházó és régészeti feltáró intézmény között. A tárgyalástechnikában képzett, kapcsolatrendszerben és erőforrásokban is messze erősebb beruházókkal szemben sokáig csak régészetileg (szakmailag) felkészült intézmények álltak. A helyzet önmagába kódoltan tartalmazza mindazokat a problémákat, melyekre évtizedek óta nem sikerül kielégítő megoldásokat találni. A szerződéskötés, a munkavégzés, az ütemezés, a költségek, a teljesítések, az elszámolások mind-mind napi szinten okoznak konfliktusokat. Hiába csökken azonban évek óta a régészeti feltárásokra elkérhető pénz, hiába van kőbe vésve a feltárások időkorlátja, hiba törekszik a régészeti ellátó rendszer egyre inkább a központilag koordinált rugalmas erőforrás-menedzselésre, a megrendelői oldal számára ez még mindig túl kevésnek látszik; érzékelhetően csak a megelőző feltárás teljes eltörlése tűnik az egyetlen elfogadható célkitűzésnek számukra. A jelenlegi direkt finanszírozási és egyeztetési rendszer helyett ezért valamilyen indirekt konstrukció lenne kívánatos, ahol garantáltak az automatizmusok.
3. Az általános döntéshozói vélekedéssel ellentétben a régészeti munkák jelenleg egyáltalán nincsenek túlárazva, sőt számos területen a bevételek valójában nem, vagy csak alig fedezik a kiadásokat. Ez nem is csoda, hiszen a jelenlegi hatósági négyzetméterár 25 %-kal alacsonyabb, mint a 10 évvel ezelőtti. Márpedig a munkabérek, az anyagköltségek és a járulékok is jelentősen növekedtek, s előre láthatóan egyre gyorsuló ütemben még növekedni is fognak egy ideig. A mostani háborús infláció miatt pedig az újonnan beszerzendő olyan elkerülhetetlen szolgáltatások, mint például a kézi- vagy a gépi földmunka, hamarosan megfizethetetlen lesz a jelenlegi hatósági árképzés mellett. Ha minden így marad, a régészeti munkavégzés hamarosan nemhogy „nyereséges” nem lesz, de rendszer szinten veszteségessé válik, mely után az államnak valamilyen módon kompenzálnia kell majd az állami szolgáltatást végző intézményeknél kialakuló forráshiányt.
4. A fenntartó ráadásul egyes esetekben – akár önhibáján kívül is – nem mindig biztosít a működéshez vagy a fejlesztésekhez elégséges forrást az intézményeknek. A régészeti források egy része ezért esetleg nem is az eredeti célra kerül felhasználásra, sokszor nem hagyva elég fedezetet a régészeti anyagok feldolgozására és kiállítására. A régészet problémáit tehát nem lehet megoldani a múzeumok finanszírozásának stratégiai újragondolása nélkül sem. A konfliktusok megszűntetéséhez alapvető elvárás, hogy ne a régészeti pénzekből próbálják a múzeumok egyéb ágazatainak deficites részeit is finanszírozni.
5. Maga a finanszírozás formája viszont alapvetően csak egy technikai kérdés. Az intézmények számára a lényeg, hogy az előírt feladatokra mindig arányosan elégséges forrás álljon rendelkezésre. A megrendelői oldal számára ugyanakkor mindennél fontosabb a tervezhetőség, a pontos kiszámíthatóság. A jelenlegi jogszabályok értelmében a finanszírozás most közvetlenül történik, vagyis a beruházókkal való eseti szerződésekből áll össze. Összességében a feleknek a legelőnyösebb az indirekt finanszírozás lenne, vagyis az állami fedezetvállalás biztosítása, mivel ezzel megszűnne a folyamatos konfliktushelyzet beruházó és régészeti szolgáltató között. Hogy az állam ezt az általános költségvetésből, célirányos régészeti nano-adóval vagy egyéb meglevő járulékok alig érezhető emelésével biztosítja a maga számára, az már (gazdaság)politikai és így kormányzati kérdés.
Ha a földmunkával járó beavatkozásokat általánosan érintő jelenlegi állami bevételek arányán történne minimális módosítás, akkor ráadásul nem csak azok a „szerencsétlenül járt” beruházók fizetnének, akik pont egy régészeti lelőhelyen fejlesztenének, s így a méltányos teherviselés elve is megvalósulna.
Érdemben és arányaiban éves szinten egyébként az egész ország minden nagyberuházásokhoz kapcsolódó régészetére kiterjedően jelenleg legfeljebb kb. 7-10 milliárd forintról van szó, melynek nagyságrendileg legalább a felét eddig is az állam fizette, csak éppen egyedi szerződések formájában (főleg útépítések vagy vízügyi beruházások kapcsán). Ez az összeg egy önmagára büszke, a múltjára építkező, de a jövőbe tekintő európai kultúrnemzetnek talán nem tétel, ha pedig a beruházások támogatásához viszonyítva nézzük, akkor pláne nem jelentős.
A régészeti lelőhelyek területi eloszlása Magyarország jelenlegi régészeti közhiteles nyilvántartása alapján - ha teljes lenne a régészeti topográfiai kutatás, az egész ország úgy nézne ki, mint Békés vagy Csongrád-Csanád megyék területe (rajz: MNM - Reményi László)
6. Ugyanakkor nem látni annak a lehetőségét sem, hogy a nemzeti kultúra megőrzését ideológiája alapjának tekintő konzervatív kormányzat miként tudna akár csak részben is eltekinteni a beruházói régészettől. A nagyberuházásokat nem lehet egy az egyben automatikusan kivenni a régészetileg érintett területek sorából, legfeljebb csak egyedi, de szakmai alapú döntésekre alapozva külön-külön elbírálni. Mi van, ha éppen egy nagyberuházáskor kerül majd elő egy, a Seuso-kinccsel azonos jelentőségű kincslelet, vagy akár Attila sírja? A régészek jelenléte nélkül a leleteket vagy egyszerűen megsemmisítik a munkagépek, vagy hamarosan az illegális műkincspiacon kötnek ki, főleg külföldi kezekben. De ugyanilyen vállalhatatlannak tűnik az olyan szcenárió is, amikor majd a helyiek az eleink csontvázai, honfoglaló őseink tarsolyai vagy épp középkori templomaink falromjai között forgolódó munkagépekről készítenek fotókat, s teszik fel azokat a közösségi hálóra.
7. A kormányzati döntéseknek megfelelően működő régészeti intézményrendszer ugyanakkor talán soha nem volt még ilyen hatékony a régészeti feladatellátásban, mint manapság. Az egész működési logika beruházóbarát, miközben a feltáró szervezetek hálózata egészen elképesztő léptékben végez munkákat. Csak a Nemzeti Régészeti Intézet az elmúlt fél évben már több mint 1000 projektre szerződött le, s még egy esetében sem volt időbeli csúszás, a költségkeretek túllépése, vagy megrendelői elégedetlenség. A régészet tehát nem nehezíti a beruházásokat, erre a jogszabály sem ad lehetőséget, hiszen mind a költségekben, mind az időben felső korlát van meghatározva. Ennek a végre jól bevált felállásnak, valamint ehhez a véges régészeti kapacitások koordinált irányításának a fenntartása erősen javasolt és logikusnak tűnik, épp a kormányzati törekvések kultúrstratégiai kiszolgálása érdekében.
8. Végül, de nem utolsósorban tudatosítani kell a döntéshozókban, hogy a régészetre fordított pénzek nem felesleges kiadást, nem egy a látszat fenntartása miatt elkerülhetetlen, szükséges rosszat jelentenek. E források nagy része eleve azonnal visszakerül a gazdaságba, hiszen a régészet maga is jelentős foglalkoztató, így komoly TB és SZJA bevételekkel segíti közvetlenül is a költségvetést. Ugyancsak nem kis tétel az, amit utazásra, szállásra, eszközbeszerzésre és szolgáltatásokra el kell költeni, ha működik a megelőző feltárások rendszere. Ez a pénz mind a hazai gazdaságban fordul meg. A beruházói régészet tehát jelenleg igen jelentős gazdasági és foglalkoztatási ágazat, megszűntetése, korlátozása esetén számolni kell ennek következményeivel is. A Nemzeti Múzeumban a Nemzeti Régészeti Intézet 250 dolgozója közvetlenül, míg a feltárásokba és a feldolgozásokba bevont kézi- és gépi földmunkások, bontó munkások és egyéb szakemberek további több száz fővel közvetetten szolgálja a régészetet.
A többi intézmény és a kapcsolódó vállalkozások országosan legalább még háromszor ekkora volument jelentenek. Összességében tehát több ezer munkahelyet generál csak maga a beruházásokhoz kapcsolódó régészet. Az erre épülő kiállítások, konferenciák és egyéb rendezvények, valamint a kiadványok és az oktatás-képzés szakterületei további munkahelyek százait, ha nem ezreit jelentik, és akkor a kreatív ipar szereplőivel, a turisztikával és más, a régészet eredményeire is épülő területekkel még nem is számoltunk. Ha egy-egy külföldi befektető pár tucat munkahely megteremtésére kaphat támogatást, akkor egy beágyazott hazai munkahely-rendszer és gazdasági termelő ágazat megtartása is lehet hasonlóan fontos.
Az elmúlt ezer évek történelme itt van a talpunk alatt, minden tudásával, tapasztalatával, adatával.
Az elmúlt két évtized egyértelműen azt igazolja, hogy az intézmények és maguk a régész szakemberek is folyamatosan újabb és újabb modelleket, megoldásokat dolgoznak ki, hogy a társadalmi és döntéshozói elvárásoknak úgy tudjanak megfelelni, hogy közben a rájuk bízott történeti adatvagyonnal is gondos gazdaként gazdálkodjanak, megőrizzék azt az utókornak. A szakemberek továbbra is keresik a jó megoldást, amihez európai mintákat és jó gyakorlatokat hoznak folyamatosan példának és kiinduló pontnak.
Persze, ha csak az a megoldás jöhet egyedül szóba, hogy nem kell régészeti kutatás a beruházások előtt, mert „csak a halott indián a jó indián”, akkor felesleges minden egyeztetés. Akkor tényleg elég annyi is, hogy a szakemberek megkapják az iránymutatást egy újabb jogszabály formájában, a többit meg majd megítéli a történelem.
Nyitókép: A tiszafüredi Kis Pál Múzeum régésze egy bronzkori tömegsír feltárásán dolgozik Tiszafüred határában 2020. október 14-én. Egy mezőgazdasági beruházás alapozási munkálatai során egy csontváz került elő, ezért indult meg a régészeti leletmentés (MTI/Czeglédi Zsolt)
Rácz Zsófia vezető régész elmondta: létrejött egy közel száz egyénből álló hálózat Mongóliától a Kárpát-medencéig, és közvetlen bizonyítékot találtak az európai hunok ázsiai hun eredetére.
Külföldi szakvélemény is megerősíti a Magyarságkutató Intézet egyik munkatársának azon sejtését, hogy Székesfehérváron azonosították Hunyadi Mátyás királyunk csontvázát – tudta meg a Mandiner. Reagált a Magyarságkutató Intézet!
A miniszterelnök a Kossuth Rádió reggeli műsorában azt mondta, a tiszás politikusok nemhogy nem szégyellik, hogy a saját országuk ellen dolgoznak, hanem büszkék, rá és ez a céljuk.
Nemrégiben izraeli régészek jelentős felfedezést tettek az észak-izraeli Megiddóban.
A tavaly nyáron kinevezett főigazgató, Zsigmond Gábor tartja, hogy izgalmas, tematizáló és minőségi programokkal el lehet nyerni az emberek figyelmét.
A felfedezés teljesen átírhatja az ókori Egyiptom eddig ismert történelmét.
A volt first lady hiába mondogatta, hogy utálja a politikát, a demokraták mindig abban bíztak, hogy egy nap politikai pályára lép. A first lady új podcastje alapján itt az ideje elengedniük ezt.
Van miért és van kiért kitartani. Dobsa István írása.
