Visszanyerte arcát Fantázia: megújultak Lotz Károly freskói a Képző épületében

A Magyar Képzőművészeti Egyetem fennállása 150. évfordulóját nagyszabású, az egész tanévet átívelő programsorozattal ünnepli. Az MKE 150 kiállítássorozat utolsó, legnagyobb tárlata Térfoglalások – A Régi Műcsarnok történetei címmel nyílik meg február 22-én az egyetem Barcsay Termében, melynek témáját az épületben frissen restaurált Lotz Károly freskók adják, melyek a Képző még – lehetőleg már nem sokáig – fekete kőhomlokzata mögött rejtőznek. 

A magyar művészet első otthona

A Képzőművészeti Társulat Andrássy úti Műcsarnoka Ferenc József részvételével egy közel 300 művet bemutató reprezentatív kiállítás keretében 1877. november 8-án nyílt meg. Az épületet az 1874-es pályázat győztese, a csehországi születésű, akkor még csupán 26 éves Adolf Lang tervezte, aki a homlokzatot a veronai Palazzo Bevilaqua mintájára alkotta meg, Az ólomüveg ablakokat Róth Zsigmond készítette, a később világhírűvé vált szecessziós mester, Miksa édesapja.

A freskók elkészítése Lotz Károly feladata lett

Érdekes a mintaként szolgáló épület története is, mely a későreneszánsz-manierista építészet jeles példája. Két nagyszerű mester: az építész Michele Sammicheli és barátja valamint alkotótársa, Paolo Veronese közös munkáját dicsérte egészen addig, míg 1815-ben Napóleon csapatai ki nem fosztották. Ekkor Veronese műveit elrabolták az épületből, így azokat eredeti helyüktől távol, a Louvre-ban lehet megtekinteni. Láng Adolf épületének finom történeti utalásai áthatják az épület apró részleteit: Michelangelót idéző szobrászi elemek mellett, titkos, mívesen kivitelezett folyosók, melyek közül – mint azt Révész Emese kurátor lapunknak elárulta – az egyik gazdagon díszített titkos járat épp az akkor szomszédos régi Zeneakadémiára vezetett. Mai napig talány egy páros erkély elhelyezése, de számos megfejtetlen ikonográfiai rejtvény teszi az épületet egészét izgalmassá. 

Előző munkája sem volt kevésbé jelentős: a Nemzeti Múzeum képeit készítette ezt megelőzően Than Mórral közösen. Ez a ciklus egyik legfontosabb önálló munkájának számított ekkor, máig fő műve, az Operaház 1881 és 1884 között készült. Hogy mennyire kicsi volt még ekkor a magyar művészeti világ: Ráth György és Than Mór még a szabadságharcból ismerték egymást, ahol Lotz Károly is számos „harctéri akvarellt” készített. Lotz Károly gimnáziumi osztálytársa a budai piaristáknál nem más volt, mint Kelety (született: Klette) Károly, a Képzőművészeti Akadémia első rektora. Ez a művészi kör, kiegészülve Székely Bertalannal, Ebner Lajossal és Mednyánszky Lászlóval a magyar képzőművészet megteremtésére vállalkoztak. Utóbbi három személy Lotz Károllyal szoros baráti társaságot is alkottak, akik halálukig egymás támaszát jelentették.

Német helyett magyar művész

Lotz Károly csupán kamaszkorában, édesapja halála után került Magyarországra, miután Budán született, szinten német anyanyelvű édesanyja úgy döntött Magyarországon folytatja életét, de Lyka Károly a művész halálakor írt nekrológjában már „teljességgel magyar lelkületű, közénk tartozó művésznek” írja le. 

„Lotz Károlyt, teljes meggyőződésem szerint, minden időknek legnagyobb tehetségei közé kell soroznunk. Bizonyos az is, hogy Lotz Károly nemcsak Magyarországnak lett volna legnagyobb művésze, de hatalmas tehetségével a legnagyobb alkotók sorába emelkedett volna, ha azon kapcsolat révén együtt fejlődik ő a közönséggel és a közönség ő vele” – írja 1904-es nekrológjában Lyka Károly művészettörténész. 

Számára Magyarország igazi romantikus hivatás volt, a magyar képzőművészet megteremtésének feladata sokkal nagyobb kihívás volt egy igazi művész számára, mint az ekkora már szinte teljesen kommercializálódott nyugati „beux arts” épületek másodhegedűsének szerepe. A romantikus hevület azonban már esetében is többször ütközött a zord magyar valósággal. Lotz Károly ugyanis ment volna ugyanis tovább: nem freskófestő szeretett volna lenni, hanem tájképfestő, portréista. A francia művészet tájképei, portréi, a plain air festészet egyaránt vonzották. Személyes műveiben egy teljesen másik művész arcképe rajzolódik ki, mint akit a neobarokk-neoreneszánsz freskókból ismerünk, egy olyan alkotóé, aki értette és érezte korának modernitását. 

„Ybl mester a pesti építkezés alapvetője nyitott utat első sorban Lotz tehetségének, Petschacher, Lechner, Schickedanz, Kauser, bámulattal adóztak Lotz művészetének és iparkodtak őt segítségül hívni műveik kialakításában, de legfőképPen Hausmann Alajos, akihez meleg baráti kötelék is fűzte, iparkodott neki tereket és mennyezeteket nyitni, amelyeken Lotz mindenütt egy-egy mennyet alkotott. Hausmann tudta rávenni Szilágyi Dezsőt is, hogy az igazságügyi nagyterem plafonján Lotznak újabb alkalmat adjon újabb nagy alkotásra” – írja Lyka Károly.

Mindent egyben: a műipar, művészettörténet és építészet allegóriái a falakon

A régi Műcsarnok falképeinek kivitelezését hosszú előkészítő munka előzte meg: számos skiccet, tanulmányrajzokat készített Lotz, és látható, hogy tudatos és összehangolt ikonográfiai program mentén alakult ki a végleges kompozíció. Az allegorikus alakok között szerepel például a Műipar, ami szokatlan a Hét Szabad Művészet allegóriáin alapuló program esetében. Révész Emese elmondása szerint ennek oka, hogy a Képzőművészeti Társulat ekkor még automatikusan társbérletben gondolkodott, és abból szerettek volna bevételre szert tenni, hogy a tereket az iparművészek számára kiadják. Ennél azonban többről is szó lehetett: a bíráló zsűri elnöke Ráth György, de Kelety Károly is párhuzamosan munkálkodtak a magyar iparművészet megteremtésén.

Erőfeszítéseik eredményei azonban csak majd egy évtized múltán értek be, akkor, amikor mind a Műcsarnok, mind az Iparművészeti Múzeum új, önálló és tágasabb helyére költözhetett. A korábbi közös koncepció – hasonlóan az épület egészéhez – új funkciót kapott. A mai Nemzeti Galéria, akkoriban inkább egy kortárs művészeti múzeum elődjévé vált az Andrássy úti épület, itt volt ugyanis a Szépművészeti Múzeum modern magyar művészeti gyűjteménye. A falakat Petrovics Elek az akkori kortárs alkotók: Ferenczy Károly és a nagybányaiak, valamint a szolnokiak és az Alföldi-iskola alkotásaival díszítette. Egry József, Derkovits Gyula, Farkas István művei itt voltak kiállítva a második világháborúig, amikor is minden műkincset igyekeztek biztonságos helyre vinni, így az épület üresen maradt. 

A magyar művészet első, zsúfolt otthona a „régi Műcsarnok" volt

Emiatt is szerepel oly sok allegória a falakon: a műiparon túl jelen van például az építészet, a rézmetszet, a rajz, a festészet, a szobrászat, de a művészettörténet is, ami elsők között kapott hasonló megjelenítést nemzetközi összehasonlításban. Lotz Károly személyes „ars poetikáját” szintén egy allegória révén csempészte be az ikonográfiai programba, központi szerepet adva a Fantáziának. Révész Emese rámutatott, hogy ezt már korábbi, a Nemzeti Múzeumban lévő munkájánál is elkövette. Komoly hasonlóság mutatkozik a két alak között. Talán szimbolikusnak is tekinthető az, hogy a mostani felújítás kezdetekor ez a mű volt az egyik leginkább sérült: az alak arca szinte alig volt felismerhető a beázások miatt. 

Lotz freskóit elsőként 1965-ben, Kapos Nándor és Sárdi Brutus restaurálta, ám az épület egészét ekkor nem újították meg. Idővel a beázások olyan komoly károkat okoztak, hogy az Építészet allegóriája csak leválasztás révén tudták megmenteni, számos alak részleteinek helyreállítása pedig fényképek és egyéb dokumentumok alapján történhetett meg. Most is éles a kontraszt Láng Adolf épületének fekete homlokzata és a megújult belső között. Elsőként a tetőszerkezetet kellett megújítani, melyre 2019-ben került sor, csak ezután volt értelme nekikezdeni a belső terek művészi megújításának. 

Az egyetem épületeinek komplex megújítása 2017-ben vette kezdetét, a mostani felújítás is ennek része, a három műemlék főépület megújítása után azonban a közeli Epres-kerti campus, szintén műemlékekkel zsúfolt épületegyüttesének megújítása is sürgető feladat a komplexum jelenlegi állapotának fényében.

Révész Emese kiemelte:“Rendkívüli kaland Budapest egyik ikonikus épületének történetét megismerni és megmutatnia nagyközönségnek. Célunk, hogy érzékeltessük ennek az épületlét a varázsát, ami ma is áthatja a tereit.” Lázár Eszter a kiállítás másik kurátora, a Képzőművészet-elmélet Tanszék oktatója összefoglalta: “Az épület története nem egy lezárult korszak lenyomata: ezek ma is aktívterek, melyeket a művészek és művészhallgatók nap, mint nap használnak. A Régi Műcsarnok múltja egyúttal az ő jelenük is.”

A kiállítás dizájnját a Képző látványtervező hallgatói valósították meg, a grafikai arculatát a Tervezőgrafikai Tanszék egyik hallgatója, Tarcsa Rebeka készítette. Az arculat alapmotívuma a mőbiusz-szalag, amely utal a kiállítótér egykori funkcióinak megismételhetőségére, egy történet lezárásának lehetetlenségére, valamint a fizikai adottságokkal rendelkező terekből való kilépés nehézségeire is.

Fotók: Magyar Képzőművészeti Egyetem