„Az emberek életének részévé váltunk” – Gál Kristóf rendőrlétről és kaspós mémekről a Mandinernek

Hosszú hónapok után véget értek az operatív törzs sajtótájékoztatói. Újdonság volt ez a szó szerint mindennapos reflektorfény? 

A mindennapi munkámban újdonságot jelentett a mindennapiság, illetve az, hogy ezt összeegyeztessem az egyéb, egyébként meglévő szóvivői feladataimmal. Eddig is előfordult, hogy hétvégén dolgoztam; volt, hogy közleményt írtam otthonról – de az, hogy fixen, egy-két kivételtől eltekintve három hónapon keresztül minden szombaton és minden vasárnap 9-kor otthon beüljek a kocsiba, hogy aztán csak egy körül érjek haza, az ilyen hosszú távon nem volt megszokott. Ez türelmet, toleranciát kívánt meg nem csak tőlem, hanem a családomtól is.

Megkönnyebbülés tehát, hogy vége?

Az egészben az a jó, hogy a járványügyi helyzet tette ezt lehetővé. Jó persze nekem a személyes életemben és a munkámban is,

a mindennapi 11 órás sajtótájékoztató most már nem vágja keresztbe a napomat.

Hogyan alakult a kapcsolata a többiekkel? Elmondható, hogy igazi csapattá váltak?

Lakatos Tibor ezredes úrral egyébként is jó személyes kapcsolatban voltam, Kiss Robit is ismertem már korábbról, persze vele is szorosabb kapcsolatom alakult ki. De az országos tisztifőorvos asszonnyal itt találkoztam életemben először. Vele neki is köszönhetően nagyon hamar könnyed, a mindennapi munkát megkönnyítő, tegeződő és később pedig már

De ha Szlávik doktor ugrott be a hétvégén „vendégnek”, akkor ő is borzasztó közvetlen volt. El lehet mondani, hogy tényleg kialakult egy csapat, és akik jöttek, rögtön átvették ennek a hangulatát.

Bejárta az internetet az a fotó, amikor Müller Cecíliával megölelik egymást az utolsó sajtótájékoztató után. Mennyire volt ez beállított kép – vagy inkább őszinte a pillanat?

Semennyire. Egyáltalán nem volt beállított. Az ott egy tiszta és őszinte pillanat volt. Elaludtak a kamerán a piros lámpák, vége volt az adásnak, nyilván elbúcsúztunk, mindenkinek igyekeztünk megköszönni. Az ölelés egy első emberi gesztus volt. Tudtuk, hogy ennek ilyen formában vége van, és ezzel egymásnak köszönetünket, szeretetünket fejeztük ki. 

Fotó: MTI

A tisztifőorvos asszonnyal igazi mémekké váltak. Ezt hogy élte meg?

Ha végignéz az irodám falán, látható, hogy engem egyáltalán nem zavartak a mémek. Ott vannak kitéve a kedvenceim. Az első a kaspós mém volt. Ez arról szólt, hogy valaki megkérdezte: „nem láttátok, hogy hol lehet ilyen kaspót venni, amibe az operatív törzs így be van ültetve?”, és odarakott egy csont úgy kinéző kaspót. Ez roppant kreatív szerintem, rettenetesen szerettem. De készült tojástartós verzió is. A színező különösen tetszett. Azért, mert felhasználja a korábbi „kaspós” mémet – már konkrétan virágkaspókba ültet bennünket. A pulpitust egyébként utána mi is kaspónak hívtunk magunk között.

És közben benne van a Maradj otthon!-kampány magánya is. Mert hát mit csinálj, ha nem mehetsz ki otthonról? Hát színezz. Tök jó. Ezeket az alkotásokat meg is beszéltük, és nagyon szerettük őket. Úgy látom, hogy ezeknek a legnagyobb százaléka egyébként pozitív.

Az ölelős képünkből is mém lett, olyan szöveggel, hogy „nem tudjátok, hogy a csaj a katonával vagy a rendőrrel jött össze a végén?” – utalva itt Cilire –; illetve, hogy „ugye ti is drukkoltatok, hogy a végére összejöjjenek?” Egyébként ezt a poént én már hamarabb ellőttem. Cilinek egy idő után nem kellett hétvégén jönnie, hogy tudjon egy kicsit pihenni. Rengeteget dolgozott, az első másfél hónapban alig néhány órákat aludt. Az első ilyen hétvégén vasárnap úgy fejeztem be a tájékoztatót, hogy „a sorozatfüggő aggódó nézők nyugodjanak meg, mert a főszereplő holnap visszatér, csak a hétvégére nem volt velünk”. Tényleg mindenki látta, hogy ez egy sorozat, egy teleregény lett. Vagy egy brazil szappanopera. Rengeteg mindent lehetne még rá mondani. Bekerültünk a nappaliba, és többen néztek bennünket, mint egy sorozatot szoktak. Vagy legalább annyian. Az emberek életének a részévé váltunk.

Rendőrség és humor, a törvény szigora és a lazaság – elég ellentmondásosnak tűnik. Hogyan lehet összeegyeztetni őket?

Ezt talán azok tudják megmondani, akik néznek minket, akik látják, hogy mit művelek, vagy művelünk a rendőrségi kommunikációban az elmúlt években. Pont ezeket a határokat próbáljuk feszegetni. Mi nem viccesek akarunk lenni. De valamilyen formában szeretnénk közölni, hogy mi, rendőrök is emberek vagyunk, az emberhez pedig a humor is hozzátartozik, meg az, hogy érez, gondolkozik, létezik, tapasztal. Csak az egyenruha lehet az, ami megtévesztő ebben. 

Ez abszolút szándékos. Az eddigi visszajelzések alapján úgy tűnik, a kettő megfér egymás mellett. Ha patikamérlegen számolva is, de van egy ilyen határ. Az pedig kifejezetten szándékunk is, hogy az emberekhez közelebb hozzuk a rendőrséget. Nem vagyunk függetlenek a társadalomtól: apukák, anyukák, nagyszülők, pályájuk elején álló jegyesek alkotják a szervezetet.

Honnan merít erőt, kreativitást a munkához?

Hála Istennek van egy nagyon biztos hátterem – a feleségem, a gyerekek, az otthonom.

A munkám során, ugyanúgy, ahogy az életem más területein is, a hitemből tudok még erőt meríteni. Ez is egy tartást, egy biztos támpontot ad az ember életében. Emellett sokat jelent, hogy olyan környezetben dolgozhatok, ahol a rendőri vezetők is üdvözlik, sőt, kérik, akarják ezt a fajta kreativitást tőlünk. Nem kell birkóznunk azért, hogy egy-egy ötletünk átmenjen, vagy azt elfogadják.
Most szeptemberben lesz kétéves az a filmünk, amelyet a 112-es segélyhívóra befutó fals hívások visszaszorítása érdekében csináltunk Janklovics Peti főszereplésével. Ezzel azt akartuk sugalmazni, hogy mire való a 112. Ha balesetet szenvedtél, megsérültél, sérültek vannak, rendőri intézkedésre van szükség, mentő vagy tűzoltó kell, akkor telefonálj. De ha elromlott a bojler, nem a 112-t kell hívni. A szlogen, amit főszereplő szájába adtunk, pedig az lett, hogy „ilyenkor inkább anyádat hívjad, ne a 112-t!”.

Könnyen átment?

Nem mondom, hogy nem volt egy pici hezitálás a rendőri vezetők fejében. Láthatták maguk előtt a szalagcímeket, hogy „anyázik a rendőrség”, azért a jópofaságból is elég legyen már. Mégis voltak annyira bátrak, hogy ezt meglépték. Nem azt mondom, hogy tök mindegy, miért fog a híradás rólunk vagy a 112-ről szólni. De meg kell ütni egy olyan hangot, ami megfogja az embereket. Legyen meglepő. Ez a mondat nagyon meglepő, és ezt a mi vezetőink bevállalták. Így amikor tavaly a költészet napja alkalmából el szerettem volna szavalni a Bëlga Rendőrmunka című számát, már nem kellett izgulni amiatt, hogy megkapom-e az engedélyt.

Ez a fajta kommunikáció fontos szerepet játszhat a rendőrség társadalmi megítélésében. Ebben 2006-ban volt egy mélypont: mi a tapasztalat, hogy alakul ez most Magyarországon?

Ezt elsősorban nem tőlem kell megkérdezni, hanem az emberektől. De én úgy érzem, hogy megváltozott ez a kép. Mára szerintem egyfajta tisztelet is övezi a rendőröket. Az elmúlt 10-20 évben nemigen születtek rendőrviccek.

Most, a koronavírusjárvány elején bejött a kijárási korlátozás, amit nekünk kellett ellenőrizni, és hirtelen én sem tudtam, nem is lehetett előre sejteni, hogy ez mit vált majd ki az emberekből. Az utcán szolgálatot teljesítő kollégák felé az volt az elvárás, hogy ne az legyen az első, hogy agyonbüntetnek mindenkit, mert mondjuk 11-kor akar bemenni a piacra, pedig nem múlt el hatvanöt éves. Hiszen annyira új volt az egész szabály. Hanem a figyelmeztetés, a tájékoztatás, a szabályok betartásának az elősegítése. Az első héten meg is kérdeztük a kollégákat, hogy ők mit tapasztaltak az utcán. Azt mondták, hogy nagyon sokan csak kérdezni mennek oda hozzájuk. Ők is úgy érezték, hogy nem a „jaj Istenem, itt egy rendőr, összeugrik a gyomrom” hatást váltották ki az emberekből, hanem a biztonságot tudták jelenteni nekik ebben a nagyon bizonytalan helyzetben. Szerintem ebbe az irányba megyünk. Úgy érzem, hogy folyamatosan javul az embereknek a rendőrökről alkotott képe. Nem olyan régen egyébként meg is jelent egy közvéleménykutatás, főleg az amerikai helyzetre reagálva, ahol a vizsgált állami szervek közül messze a rendőrség jött ki legjobban. 

Tapasztalnak, éreznek valamit a magyar rendőrök az amerikai eseményekből, a Black Lives Matter mozgalomból?

Szerintem továbbra is érezhető az embereknek a bizalma, és

Mikor találkozhatunk önnel legközelebb a képernyőkön? Ha jön a második hullám, visszatér a kaspóba?

Úgy fejeztem be a tájékoztatót is, hogy amennyiben a járványügyi helyzet indokolja, akkor visszatérünk. Egyébként szóvivőként lehet velem más ügyek kapcsán találkozni. Ahogy természetesen a közösségi felületeinken is, vagy olyan kampányokban, amelyekben felhívjuk valamire a lakosság figyelmét, vagy segítségét kérjük – azokban is azért fel-fel fogok bukkanni.

Fotók: Ficsor Márton