„Sokszor az az érzés, hogy az Európai Néppárt képviselőinek egy része annyira kereszténydemokrata, mint amennyire Adenauer (Konrad Adenauer német kancellár, az Európai Unió elődszervezetének és Európa egyesülésének gondolati atyja – a szerk.) a hatvanas években anarcho-kommunista lett volna. Hogyan jutott idáig ez a pártcsalád?
Számomra a néppártbeli többségnek a viselkedése a leginkább lesújtó. Képzeljük el lelki szemeinkkel az Európai Unió karéját a szavazáskor. Az egyik oldalon a baloldali liberálisok örömködnek, miközben a legnépesebb frakció tagjai, a néppárti képviselők hallgatva sunyítanak. Ezt az elitet, ezt az embertípust kísértetiesen megtestesíti Manfred Weber, akinek párttársai, a bajor CSU-s frakciótagok mindegyike velünk szavazott, kivéve őt, aki a csoportjuk elnöke. El is szólta magát, amikor a szocialistáknak és a liberálisoknak koalíciót ajánlott 2019-re. Ez kissé elsikkadt a hírekben, de nem árt ügyelni minderre. Megítélésem szerint a Néppárt jövője szempontjából a magyar vonal a kitörési pont. Épp azzal veszítheti el a Néppárt a meghatározó szerepét az Európai Parlamentben, ha szembemegy a kontinens polgárainak akaratával. Összességében a néppárti kollégák cserben hagytak bennünket, lemondtak a keresztény Európáról. Ez a tudathasadás szintje. Így hasonlik meg a keresztény Európa, a civilizáció koronájának tartott fehér ember társadalma. Ezzel kell szembenézni.
Mikor vesztette el az illúzióit, hogy a papíron szövetséges európai nemzeti pártok értik az alapító atyákat? Vagyis azt, hogy Európa keresztény lesz, vagy nem lesz? Esetleg vannak még illúziói?
Ez a kiábrándulás EP-képviselőségem első éveiben elkezdődött. Évtizedekig felnéztünk a nyugati demokráciákra, oda küldtük S.O.S. üzeneteinket, onnan vártuk a felmentőket. Amikor bekerültem a körükbe, megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy cseberből vederbe estünk. A nemzeti ügyek iránti érzéketlenség és a vallástalanság, mondhatom, szinte általános. Nehéz eldönteni, hogy melyik volt rosszabb: a kommunista ateizmus vagy a nyugati szekularizmus. Az első évektől elképedve láttam a fasisztázást, antiszemitázást. Ráadásul minket, magyarokat pécéztek ki mindezzel, miközben a vak is látja, tudja, hogy mindegyik szomszédunk nacionalistább nálunk. Ebben a több mint egy évtizedes folyamatban veszítettem el az illúzióimat, és elárulom: az elmúlt hetekben úgy éreztem, hogy ki kell lépnem a Néppártból, független képviselőként folytatva a munkát. Egy dolog akadályozott meg ebben: a stratégiai szövetségeseinkhez, a Fidesz-KDNP-hez és Orbán Viktor barátomhoz fűző lojalitáskötelék.
[...]
Ön kapott már hideget-meleget az elmúlt 30 évben, onnantól, hogy kis híján megölték 1989-ben, majd jóval később megkapta a legmagasabb állami elismerést, a „Románia Csillagát" antikommunista érdemeiért; odáig, hogy Szeku-ügynöknek nevezték (a kommunista Romániában a titkosszolgálat, a Securitate köznyelvi elnevezése – a szerk.), majd hazaárulónak, és visszavonták kitüntetését. Kicsit mindent megspékeltek még a magánéletével. Hogyan bírja, folytatja-e az aktív politizálást, akár az Európai Parlamentben?
Erdélyi Zsuzsanna népi imádságainak a csángó testvéreinknél gyűjtött sorait idézhetném. Nap mint nap ezekkel ébredek. Őszintén szólva sokszor kilátástalannak tűnik a küzdelem, mert aminek a végét reméltük '89-ben, az ma is tart. Az elmúlt majd három évtizedet gyakorta elesett emberként éltem meg. Ugyanakkor az embernek hitéhez, az ügyhöz hűségesnek kell maradnia, mint a jó orvosnak az esküjéhez. Az aktív politika viszont a véremmé vált, különösen erkölcspolitikai vonatkozásban. Nekem erkölcsi kérdés, hogy nem hagyom magára erdélyi népemet, a Kárpát-haza kisebbségbe szorított magyarságát. Úgy döntöttem, hogy 2019-ben nem indulok az európai parlamenti választásokon, de az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként továbbra is aktív, és remélem, hogy alkotó hasznosságú szereplője maradok a Kárpát-medence közéletének.”