A megbonthatatlan iráni–magyar barátság titka

„Ha jól értem, az történik, hogy egyrészt a paksi bővítésre hitelt veszünk fel, hogy Oroszország egy nagy atomerőművet építsen nálunk, mert erre nincs pénzünk. Másrészt hitelt adunk Iránnak, hogy velük együtt szórjuk tele a harmadik világot kicsi, helyes atomerőművekkel, mert erre meg nekik nincs pénzük.

Ami azért felvet pár kérdést. Például nem lehetne-e egyszerűen megadni egymás telefonszámait az iráni és orosz partnereinknek, hátha esetleg elkeverték őket az iráni atomprogram idején a nagy hurcolkodásban, amikor állandóan költözködni kellett az érkező nemzetközi ellenőrök elől, és akkor ők ezt a pénzmozgatást egymást között, a magyar adófizetők lelkes hozzájárulása nélkül is elintézhetnék?

Aztán az is kérdés, hogy ha olyan jól értünk az atomerőművekhez és pénzünk is van felesleges, akkor először miért nem itthon kezdünk építeni egy kicsi kis erőművet? Amire persze az a válasz, hogy mégsem vagyunk annyira jók. A minap tartotta meg az új paksi miniszter az első sajtótájékoztatóját, amelyen kiderült, nem biztos, hogy a paksi beruházásnál sikerül elérni a tervezett magyar részarányt. Nincsenek meg a megfelelő beszállítóink, és még bevethető munkásunk is egyre kevesebb van, mert rengetegen kimentek külföldre, aki meg itt maradt, azt felszívja az egyre jobban beinduló építőipar. Szóval, lehet, hogy külföldről kell majd vendégmunkásokat hívni. Remélem, irániakat – teszem hozzá.

Tehát itthon csak pénzünk, technológiánk és munkásunk nincs, hogy atomerőművet építsünk, még szerencse, hogy a legfontosabb tényezőből viszont itt is remekül állunk: a politikai elhatározásból. Ennek köszönhetően a magyar–iráni atomprogram várhatóan pont olyan sokat fog hozni Magyarországnak, mint a déli és a keleti nyitás többi projektje.”