Kurvára fájt

„D. T. K.: Minek köszönhető, hogy a politikusi időszakot ennyire hermetikusan elzártad?

G. P.: Annak, hogy ez kurvára fájt.

D. T. K.: Mi fájt benne? A bukás? Ahogy történt? Az emberek reakciója?

G. P.: Tudjuk, mi mindent gondolunk a politikáról, politikusokról. Sok pikírt megjegyzést kaptam, amelyek arról szóltak, hogy már kamaszként politikus akartam lenni. Volt újságíró, aki azt írta: ahhoz, hogy valaki már tizenévesen arról álmodik, hogy az SZDSZ-nél politizál, nagyon hülyének vagy naivnak kell lenni… De nálam ez tényleg így volt, apám választási plakátjait ragasztottam ’90-ben, és a barátaimnak azt mondtam húszévesen, hogy parlamenti képviselő akarok lenni. Nagyon nagy ajándéknak tartom, amikor az ember azzal foglalkozhat, amivel tényleg szeretne, amiben hisz, és amihez tehetsége van. Közelről látom ezt, hiszen egy művésszel élek együtt. És mondjon bárki bármit, nekem a politika épp ilyen volt. Ráadásul valamiért tényleg hiszek abban, hogy ott értelmes és hasznos dolgokat is lehetne csinálni.

D. T. K.: Úgy érzed, hogy elvették tőled ezt az utat? Nyilván neked is közöd van ahhoz, hogy így alakult…

G. P.: A bukás persze az én bukásom is volt, de ezzel a részével vagyok leginkább kibékülve. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit csinálnék másképp, és rengeteg ilyen van. Akár a párton belüli meccsekben, akár nyilvános szereplésben, akár egy-egy állásfoglalásban, amelyeket ma, negyvenévesen, tapasztaltabban másként látok, mint huszonöt-harmincévesen.

D. T. K.: Például?

G. P.: Nem én voltam a kudarc legfőbb okozója. A másodvonal első soráig jutottam. Ügyeket meg tudtam jeleníteni a nyilvánosság előtt, de nem tartoztam a legszűkebb döntéshozói körbe. Ha meg kellene neveznem a kudarc okait, hogy miért halt ki alólam ez a ló, akkor azt mondanám, hogy: egyrészt szétvertük saját magunkat, a belső harcoknak köszönhetően elpusztította magát a párt. Másrészt a stílus, az attitűd nem volt jó. Az volt rólunk a kép, hogy fölülről lefelé beszélünk, picit lekezelő módon, túlokoskodva, fővárosi értelmiségi módjára politizálunk, pedig – ismerve a társaságot – ez nem is volt feltétlenül igaz sokunkra. Viszont ránk ragadt.

(...)

D. T. K.: Miért olyan nehéz erről beszélni szerinted? Főleg a férfiaknak?

G. P.: A pszichológusom szerint egy leplező kultúrában élünk. Mi úgy vagyunk a bukással, a válsággal, a depresszióval, mint a rákkal. Nem beszélünk róla. Vagy nem jól. Én továbbmegyek, nemcsak leplezzük, hanem el is fojtjuk magunkban. Gyomorfekélyt okozunk magunknak, nem tesszük ki az asztalra. Miközben ez elengedhetetlen volna az újrakezdésekhez, a gyógyuláshoz. És, ugye, a férfiszerephez hozzátartozik, hogy nem lehetsz vesztes, nem lehetsz gyenge. Bennem is volt olyan, hogy még magam előtt sem szabad nyavalyognom. Hiszen másokat sokkal jobban megpróbál az élet. Közben meg az van, hogy ha beismered a gyengeséged, az épp az erő egyik megnyilvánulási formája. A beszéd pedig sokkal jobb megküzdési technika, mint a bezárkózás.”