Ilyen ez a nemzeti rockszakma

Amikor május 22-én, este a Dürer sor elhagyatottnak tetsző épületének rozoga liftjén haladtam fölfelé, két dologban reménykedtem. Egyrészt, hogy az Élmények és ideológiák a nacionalista popkultúrában című előadás nem fog a dalszövegek aprólékos elemzésének unalmába fulladni (tehát: több mindenről is szó esik azon túl, hogy például hányszor fordulnak elő nemzeti rock dalszövegekben a „vér”, „haza”, „szív” szavak); másfelől pedig, hogy nem fordul át az egész a vizsgálódás terepéről az elítélésre, „ismerd meg az ellenséged” alapon a harci kürtök megfújására. Nos, mint az előadásból magából és Feischmidt Margit egy kérdésre adott válaszából kiderült: sem előbbitől, sem utóbbitól nem kellett tartani. Azt pedig már akkor éreztem, hogy izgalmas másfél órának nézünk elébe, amikor a tizenöt fős kis nézőközönségben megpillantottam Pörzse Sándort, a Jobbik politikusát és a Barikád hetilap főszerkesztőjét.

Az előadók, Pulay Gergő (a CEU doktoranduszjelöltje) és Feischmidt Margit (társadalomkutató, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének munkatársa) az elején leszögezték: nem szeretnék, hogy téziseik a nagy nyilvánosság elé kikerüljenek, mivel ezek egy hamarosan megjelenésre kerülő tanulmányban fognak majd napvilágot látni. De azért lássuk, miről is esett szó nagy vonalakban.

A nemzeti rockzenének hívott műfaj kialakulása kapcsán az előadók hangsúlyozták, hogy inkább egy szubkultúráról, a közös ideológia mentén szerveződő társaságról van szó, mintsem egy önmagában is releváns zenei irányzatról. A tanulmány szerkesztői bizonyos összefüggések miatt egységbe igyekeztek foglalni a különböző zenekarokat, hogy a különbözőségek dacára is hangsúlyozzák: egyazon célokért küzdenek az ezen a színtéren mozgolódó rockbandák.

Ezt a tézist Pörzse Sándor rögtön igyekezett cáfolni: ő úgy látta, nincs szó mesterséges irányításra törekvésről – nagyjából úgy képzelhette el, spontán módon alakult ki a mások által nemzeti rockként aposztrofált zenekarok jelképes, vagy egy-egy közös koncert során nagyon is hangsúlyos közössége. A jobbikos politikus újságírói tapasztalatairól is beszámolt: érdekesnek tartotta, hogy az említett csapatok (Kárpátia, Romantikus Erőszak, Hungarica, stb.) egyike sem tartotta zenéjét nemzeti rocknak: mind ódzkodtak a stílusbéli besorolásról. Ez azonban, ahogy az előadók is rámutattak, inkább csak a beskatulyázás elkerülésének szándékát mutathatta, ami más stílusban utazó zenészek megnyilatkozásaira is jellemző.

A nemzeti rock fogalmának mégis van relevanciája: amint Feischmidt Margit is elmondta, ezeknek a zenészeknek jó része magának vindikálta a jogot, hogy a műfajbéli besorolást definiálja, hogy annak történetéről maga számolhasson be. E téren meg kellett említeni Sziva Balázs könyvét (15 év nemzeti rock – már a cím is jelzi, hogy a szerző korábbi, skinhead rockzenei próbálkozásait is megpróbálta újraértelmezni az új meghatározás mentén); illetve azt a fajta vehemenciát, amelyet nemzeti radikális körök tanúsítanak akkor, amikor úgy érzik, mások próbálják értelmezni tevékenységüket. Ezt a „semmit rólunk nélkülünk”-jelleget egyébként jól mutatta, hogy a mostani beszélgetésen is felbukkant Pörzse, illetve egy elmondása szerint már a nyolcvanas években is hasonló körökben mozgó, rockzenében járatos úr is.

Az utóbbi fazon meg is kérte a szerzőket: nyíltan mondják meg, mit kell gondolni magáról a szubkultúráról, annak meglétéről. Valószínűleg a CEU és a Kisebbségkutató Intézet hívószavak is sokat nyomtak a latba, ám az előadóknak a vizsgált szcénához és annak szereplőihez való érzelmi viszonyulása egyáltalán nem vált láthatóvá. Pörzse mindezt úgy fogta föl: itt „ők”, azaz a nemzeti radikálisok vannak kisebbségként vizsgálat alá vetve, ami szerinte ironikus.

Mint az előadók is hangsúlyozták, a nemzeti rockot játszó zenészek (a radikáljobbos szubkultúra más képviselőihez hasonlóan) valamiféle szembenállásként tekintenek a többségi társadalomhoz való viszonyukra: egyfelől úgy érzik, amit megtestesítenek, annak a szélesebb nyilvánosságban lenne a helye; másrészt mélyen elítélik mindazt, amit a tömegkultúra megtestesít, ami szerintük a „birkaszelleműséget” és a sötétben való tapogatózás állapotát erősíti. Hiányoltam az ugyan másféle műfajban mozgó, de ideológiájában hasonló vonulatot képviselő rapper, Fankadeli sorainak elemzését: a „döntsd el, melyik oldalon állsz, vagy nézel vagy látsz”-féle sorok jól mutatják azt, miként is tekintenek magukra és a társadalmuk helyzetére ezek az előadók.

Ahogy a már említett hetilap címe is mutatja: barikádokon álló harcosokként, akik stilizált hősökként küzdenek a mitikus gonosz ellen, amely ezekben a dalszövegekben nincs is pontosan meghatározva. Az ellenségkép nagyon általános: a közösségérzetet erősíti, hogy mindannyian érzik-tudják, kikről beszélnek, de nyíltan nem mondják ki, nem nevezik meg ellenfelüket. Az egykor volt értékeket állítják szembe a modern kor hanyatlásvíziójával: úgy tartják, hogy a múltbéli dicsőséget kell visszaszereznünk, a jelenkort pedig silánynak, vacaknak, deheroizáltnak gondolják. Ebből a szempontból mindegy is, éppen milyen történelmi emlékhez fordulnak. Nagy-Magyarország épp úgy megigézheti őket, mint a turulmadár vagy a szkíta testvériség elképzelése: csak valami olyan legyen, amit a nacionalizmus keretében értelmezni tudnak és amit úgy érzik, meg kell védeni a torz jelenkorral és annak képviselőivel szemben.

Ebből a szempontból volt érdekes Pörzse megjegyzése, amivel már a Jobbegyenes blogon is találkozhattunk Bencsik János bejegyzésében: szerintük a magyar liberalizmus fontos szerepet játszott létrejöttükben, ez az, ami „felnyitotta a szemüket”. Szerintük ez a liberalizmus valójában kirekesztő, illetve „nem a magyarság érdekeit nézi”, és ezzel ideologizálják meg saját indíttatásukat, táboruk kialakulását. Pedig a hazai liberalizmus képviselői valójában maximum a radikalizálódás látványos voltához járulhattak hozzá, ahhoz, hogy a tabudöntögetés egy valós igénnyé váljon.

Mert ez a nemzeti rock másik hangsúlyos eleme: annak vágya, hogy alulról szerveződjenek, így mutassanak rá a „hétköznapi ember” problémáira és arra, amit mások „elhallgatni igyekszenek”. Ez sok esetben lehet valami olyasmi, ami szemben áll a magyar érdekekkel, esetleg direkt ellenük irányul. A nemzeti rock képviselői ilyenkor harcosokként állnak ki, hogy „magukért” küzdjenek. Érdekes ugyanakkor, hogy bár a periférialétben élőkért harcolnának, ugyanakkor a zenészek a teljes magyarság képét vetítik rá erre az elnyomott rétegre.

A nemzeti radikális szubkultúra képviselői egyébként érdekes módon igyekeznek maguk is elhatárolódni attól, ami szubkultúrájuk vonzáskörzetében számukra már vállalhatatlannak mondható. Zagyva György Gyula egy mandineres videóban hangsúlyozta, hogy ő nem hungarista; Vona Gábor a Barikád hasábjain fejtette ki, mi az ami már „túl van a Jobbikon”; a Romantikus Erőszak-frontember Sziva Balázs interjúiban többször is elmondta már, hogy maga mögött hagyta a skinhead szubkultúrát.

A szerdai beszélgetés során pedig a rockkoncertekre látogató úr volt az, aki úgy érezte, Nagy Feró nem sorolható igazán a körbe, eljátszotta a becsületét – Pörzse Sándor pedig a társadalomkutatók vizsgálódásának színhelyét, a Magyar Szigetet illette kritikával. Pörzse és az előbb említett úr is úgy látták, hogy nem lehet pontos képet kapni csak ezen fesztivál látogatóival és szervezőivel való beszélgetés alapján. A jobbikos politikus egyenesen kijelentette, hogy ismerősei többsége számára ciki a fesztivál, ráadásul azt az utóbbi időkben szerinte el is lepték a „nácik”.