Rossz tanártól jobb nem tanulni – tüntető fiatalokról és a mai ellenzékről

Azt hinné az ember, hogy amikor a Milla, a MostMi!, a sikeres netadó-tüntetések utáni impotens nyűglődés, meg a tavaly nyári kata-vonaglások totális kudarca már kollektív politikai emlékezetünk integráns részévé vált, mindenki levonta a szükséges következtetéseket: Magyarországon az utcai politizálás akkor sikeres,

mely egy cseppet sem megosztó, mert mindenki utálja.

Történelmünk során eddig öt ilyen volt: benzináremelés, Gyurcsány Ferenc, vizitdíj, vasárnapi boltzár, netadó.

Három ebből halva született politikai ötlet, egy a csoportos érdekérvényesítés sikeres példája, egy meg természetes korrekciója politikatörténetünk egy balesetének. A vizitdíj és netadó egyrészt mindenkire vonatkozott, másrészt az állampolgárok értelemszerűen nem akartak vállalni egy apró anyagi bosszúságot úgy, hogy cserébe az épp regnáló kormányok különösebben semmi jóval nem kecsegtették őket. Ami mindenkire vonatkozik, mindenki utálja és ráadásul még csak meg sincs indokolva kellően, annak a magyar politikában nem néz ki hosszú élet.

A vasárnapi boltzár az életmódbeli szabadság olyan felesleges korlátozása, amely elől – soproni lakos pötyögi e sorokat – hozzánk menekülnek vasárnaponként Fejlettnyugatról az osztrákok; ráadásul keresztényként mondom, cseppet sem zavar a templomba járásban az, ha két utcával mellettem valaki egy plázában áfát fizet költségvetésünk nagyobb dicsőségére. Úgy kell neki, és ha épp vasárnap kezd spriccelni a csap, én sem érzem magamon a Mindenható jeges leheletét, ha nem várok a hiányzó tömítőgyűrű beszerzésével hétfő nyolc óráig.

Tehát: egyszerű és konkrét bosszúságok, melyeket minden magyar egy szívvel utál, s a kormány teendője is egyértelmű az ügyben – meghátrálni. Ilyen ügyeket lehet Magyarországon utcai tiltakozásokkal kilőni.

De már a kata kasztrálását sem lehetett, nemhogy az egyik legnagyobb állami ellátórendszer reformja kapcsán elérni a... mit is? A „boldogabb, gazdagabb, sikeresebb jövőt minden magyar gyereknek”, azt, hogy „az állam biztosítson méltó megélhetést”, azt, hogy „legyen demokrácia”, Pintér Sándor lemondását, az (amúgy még be sem nyújtott) státusztörvény „visszavonását”,

Na, épp ezek azok a politikai célok, amit tüntetéssel Magyarországon soha nem lehetett elérni, főleg nem végösszesen pár száz olyan budapesti középiskolásnak, akinek a magyar diákság-tanárság 99 százalékával ellentétben sétatávolságra van a budai vár.

Teljesen egyértelmű a magyar politikatörténetből, hogy milyen eszköz mire való: tömegtüntetéssel korrigálható a kormány egy-egy apró, össznemzeti elutasítottsággal bíró agymenése; erős érdekképviseleti megmozdulásokkal (a távolban Metál Zoltán és az Országos Taxis Szövetség kis fekete-sárga zászlóval integet) képviselhető a nagyobb rendszerekre vonatkozó részérdek is; választással pedig kormány váltható.

A recept tehát bevált és egyértelmű.

Magyarország történetének legsikertelenebb, jó évtizede ellenzékben nyűglődő és egyre elutasítottabb politikusai ezt nem fogták fel tizenhárom év alatt: hogy a gulyásleveshez nem tepsi és habverő kell, hanem bogrács és fakanál. Olyan eszközöket használnak céljaik elérésére, amelyek egyszerűen nem arra valók.

És most épp átadnák a Karmelita előtt minden nemtudásukat az új politikai generációnak. Fusson, ki merre lát! Rossz tanártól jobb nem tanulni. Márpedig ha van a politikában rossz tanító, akkor Magyarország történetének legsikertelenebb ellenzéke minden kétséget kizáróan az.

A tanárok fizetése és munkakörülményei érdekképviseleti ügy, nem tüntetéssel kezelhető probléma; a mellé pakolt ezerféle ellenzéki követelés pedig nem erősíti a tanárok ügyének társadalmi támogatottságát, hanem gyengíti. A kormányra – amelynek legkudarcosabb területe egyértelműen az oktatáspolitika, ez talán nemzeti konszenzus tárgya, s így is kezelendő – következésképpen nem a Karmelita előtt lődörgő pár száz dühös iPhone-tulajdonos dörömbölése fog hatást gyakorolni,

A tanárok egy-két – ráadásul földrajzilag igen koncentrált – százalékát tömörítő gittegyletek nem mondhatják komoly arccal Orbán Viktor szemébe, hogy vagy rendesen bánsz velünk, vagy nem lesz iskola. Márpedig a munkavállalói érdekképviselet alapja ez a beszédhelyzet: az, hogy a dolgozó tudja munkaadóját a gyár leállásával fenyegetni. Amint ez létrejön, a tanárok fognak diktálni. Ha nem jön létre, ha a kettessel-hármassal kezdődő fizetésű tanárokban a pózok mögé bújva fel sem merül, hogy esetleg ne hagyják magukat kizsákmányolni, akkor meg a kormány diktál, s ezen semennyi szánalmas dobkoncert nem segít a Karmelita kordonja tövében.

Az én iskoláimban nem volt célravezető stratégia a házi megírása helyett pótcselekedni. Attól tartok, az oktatás ügyében tüntetők számára sem lesz az. Minél gyorsabban rájönnek erre, annál kevésbé fog fájni. És annál gyorsabban gyógyul majd meg a nagybeteg magyar közoktatás.

Nyitókép: Facebook