Művészet és szabadság

Művészi szabadság. Sokszor hallottuk ezt tanulmányaink során, amikor nem értettük, hogy egy ábrázolás miért tér el a konvencióktól. A művészethez hozzátartozik a művészi szabadság is, ami szerint a művésznek mindent szabad. S valahogy így is maradt meg bennünk, hogy a művészi szabadság érték, nem szabad kétségbe vonni, ebből pedig az következett, hogy még ha valamit rosszul csinál is a művész, ha egyébként az alkotásától kiráz a hideg, az akkor is értékes dolog. Lehet tehát eltorzítani idomokat, káromkodni a színpadon, szemétből alkotni műveket vagy éppen megbotránkoztatni. Vajon mit szólnánk, ha ma egy fiatal költő le merné írni azt, amit József Attila száz évvel ezelőtt: „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök”? Őszinte, szókimondó, költőileg is erős sorok, s akár meg is botránkozhatnánk rajtuk. Magas a szabadságtartalmuk, ha lehet ezt mondani, de ennek a szabadságnak tehetség, tudás és kifejezőerő a fűtőanyaga. 

De valóban mindent szabad? Krisztus előtt néhány évvel Horatius a közel ötszáz soros nagy költeményében, az Ars poeticában is felveti ezt a kérdést, s mindjárt az elején: „Mit? hogy a festő és költő bármit kiagyalhat? / hogy joga van, s volt is, hogy képzeletét eleressze? / Tudjuk, s ezt a jogot számunkra is követeljük.” Nehéz nem egyetérteni vele. Igen, mindent szabad. Csak igazából itt kezdődik a vers maga, amiből épp az derül ki, hogy a költő ha bármit is kiagyal, az még nem lesz költészet. Mert van mérték, van ízlés, vannak szabályok, s kell a tehetség és a tudás is. „Hát verset költhet mindenki? Miért ne tehetné, / hisz nemes is, szabad is, van birtoka, pénze, lovagrend / oszlopa, nincsen folt a nevén, kifogástalan úr hát” – írja Horatius, de könnyű belátnunk, hogy ez még kevés. És sajnos ezen még a művészi szabadság sem segít. A szabadság ugyanis nem ment meg a tévedéseinktől, nem helyettesítheti tehetségtelenségünket, nem pótolja tudatlanságunkat és képzetlenségünket, de még a jó ízlésünket sem. Szabad káromkodni a színpadon, de mindezt okkal tarthatjuk inkább ízléstelennek és a tehetséget leplező szabadosságnak. Lehet meztelenül játszani, de a jó színész nagykabátban is el tudja hitetni a meztelenségét, a rossz rendező színésze azonban csupaszon sem több, mint egy illetlen pucér alak. Ahogy el lehet játszani a gyilkosságot és a halált is anélkül, hogy valójában leszúrnánk a színpadon Scarpiát vagy Gertrudis királynét, úgy meg lehet jeleníteni a meztelenséget is tényleges ruhátlanság nélkül. Kétségtelenül nehéz megtalálni azt a mezsgyét, ahol a művészi hitelességért és minőségért le kell mondanunk bizonyos szabadságról, de pont ezen a mezsgyén rejtőzik az, amit művészi formának mondunk. Mert a formátlanságban és a káoszban is van szabadság, de a művészet szabadsága a formálás fegyelmében kell hogy megnyilvánuljon. „Kérdés, hogy mi tehet híressé verset: a műgond, / vagy csak a képesség? Én azt hiszem: egyik a másik / nélkül nem teljes, a tehetséghez fegyelem kell, / így jön létre a mű, ha barátságot köt e kettő.” (Valamennyi részlet Bede Anna fordítása.) 

A szabadság szárnyakat ad, de minek a szárny annak, aki nem tud repülni? A szárnyaló szabadság könnyen zuhanásba fordulhat. A műalkotás igazságáról nem a benne lévő szabadság mértéke győzi meg a nézőt, hanem az a bizonyos minőség, amit semmivel nem lehet pótolni. Sem a fölöslegesen hangoztatott művészi hitvallással, sem a művészi szabadságra való hivatkozással, sem díjakkal, sem érdemrendekkel, sem pénzen vett kritikákkal.

A szerző művészettörténész

Nyitókép: Wikipédia