We don't need no education

„Hatvan éves vagyok. Negyvenhat évvel ezelőtt mentem gimnáziumba, a régi rendszerben, a diktatúrában. Voltak nagyszerű tanáraim, többségük még a háború előttről maradt itt, de voltak, akiket már a diktatúra képzett, s mégis csodálatos, nagyszerű emberek voltak, ráadásul kiváló tanárok.

Mi pedig átkozottul rossz kölykök voltunk.

Szünetben a fiúvécében bagóztunk (akkoriban még csak fiú és lány vécék voltak, nem is tudom, hogy nőttünk fel), osztálykirándulásokon szerét ejtettük, hogy átszökjünk éjszaka a lányok szobájába bulizni és még csókolóztunk is velük (a fiúk a lányokkal, úgy értem, rémes idők voltak!), puskáztunk, súgtunk, röhögtünk, lógtunk - diákok voltunk.

És ájult csodálattal adóztunk a szabad és gazdag és boldog nyugatnak.Most nézem ezeket a képsorokat ebből a román iskolából, s persze sajnos ilyeneket nézhetnénk máshonnan is.

Nézem, és nem értem. De már nem is akarom érteni.

Nézem ezeket a »gyerekeket«, akik inkább barbár állatoknak tűnnek, s nézem a tanárnőjüket, aki nem tesz mást (nem tud mást tenni), mint kínosan vigyorog, miközben porba alázzák.

Nézem: ez a szabadság? Ezt akartuk? Ezt az elfajzott iszonyatot? Ide vezet a modern oktatás csodája? Íme, amikor nincs többé fegyelmezés, szigor, számonkérés, semmi poroszos oktatás, csak a csodálatos, gyerekközpontú szabadság van.Itt nő fel a szemünk láttára a jövő.

Ebbe a jövőbe kellene beleverni azok orrát, akik ezt a világot kitalálták és működtetik.Persze, semmi sem fog történni. »Levonták a gyerekek magatartásjegyét« – szól a hír. Ezeket biztos nagyon érdekli az ilyesmi.

Ennél minden jobb volt. Még a diktatúra is. Abban ugyanis lehetett, sőt, kötelező volt embernek maradni... És még illúzióink is voltak, mert lehettek.”

Nyitókép: Földházi Árpád