Ki is volt Antall József?

Fricz Tamásnak a magyar rendszerváltozást értékelő-értelmező hat részes cikksorozata azzal az igénnyel készült, hogy tudományosan megalapozott érvekkel erősítse meg a keresztény-konzervatív szavazótábor nemzeti és demokratikus politikai értékirányultságát. Annak ellenére, hogy a szerző szándékát csak üdvözölni tudom, s hogy napjaink politikai folyamatait elemző  publicisztikai írásainak, médiaszerepléseinek ismeretében bizalommal vettem kézbe nagyívű elemzését, annak módszertanát vitathatónak, koncepcióját átgondolatlannak tartom. Mindaz, amit Fricz Tamás a rendszerváltozás utáni eső kormányzati ciklusról, s főként amit Antall József karakteréről, személyisége formátumáról és történelmi szerepéről mond, arról győz meg, hogy az ő politológusi látószögéből nem lehet hitelesen ábrázolni történelmünket.  Módszere megerősít meggyőződésemben, amely szerint a történetírás másfajta képességeket is megkövetel, mint aminőkkel egy szaktudós rendelkezik. 

Ezt az ’ítéletemet’ nemcsak azért bocsátom előre, mert –  a szóban forgó korszak aktív résztvevőjeként –  másképp ítélem meg az egykori eseményeket és azok szereplőit, mint ő, hanem mert  az első kormányzati ciklus történéseinek okairól és hatásairól kifejtett téziseit a történettudományi diszciplínákról –  irodalomtörténészként –  szerzett ismereteim alapján is elfogadhatatlannak tartom. Ezek a „tézisek” akkor is vitára késztetnének, ha azokat csak a népszerű publicista közvéleményt formáló törekvését szolgáló hatás-keltés eszközének tekinthetném. Miután azonban Fricz Tamás a tudományosság látszatát keltő fogalmi apparátust „mozgósít” ítéletei igazolására, úgy érzem: arra is rá kell mutatnom: miért nem meggyőzőek ’szakmai’ érvei.

Koncepciójának lényegét egyetlen mondatban össze lehet foglalni. Eszerint a magyarországi rendszerváltozás azért siklott félre, mert a rendszerváltoztató politikusok – Antall Józseffel az élükön – nem éltek azzal a történelmi lehetőséggel, hogy véglegesen szakítsanak a diktatórikus, nemzetellenes Kádár-rendszer örökségével. Részletesebben –  immár Fricz Tamás szavaival – : „…megállapítható, hogy számos tekintetben a demokratizáció logikájának megfelelően jártak el a rendszerváltó aktorok, azonban egy lényegi dologban, a volt rendszer vezető szereplői, elitje, a pártállami nómenklatúra eltávolításában az első szabadon választott kormány –  mint meghatározó aktor –  hiányosan, sőt inkább eredménytelenül szerepelt. (…) fentmaradt egyfajta posztdiktatórikus, posztautoriter magatartásmód, amely belülről formálta, alakította a demokratikus intézményeket, s ellehetetlenítette, hogy azok funkciójuknak és lényegüknek megfelelően működjenek.”   

S hogy mindez mindjárt tudományosan is igazolhatónak tűnjék, szerzőnk így egészíti ki a „demokratizáció”, az „aktorok”, és a”posztdiktatórikus” szavakkal politológusként  is hitelesített okfejtését: a   „neoinstitucionalista iskola tanítása mögött az az egyszerű igazság rejlik, hogy demokráciát nem lehet építeni demokraták nélkül.” 

Tehát a demokraták hiánya lett volna az oka annak, hogy már néhány hónappal az Antall-kormány megalakulása után elakadt a rendszerváltozás folyamata? A demokráciára való felkészületlenségünk magyarázza, hogy nem váltottuk le a posztkommunista elitet, és még mindig, 32 év után is itt grasszálhatnak közöttünk Gyurcsányék, ronthatják a demokrácia levegőjét és károkat okozhatnak a nemzetnek?” Fricz Tamás ezt sugallja.

Amikor  a ”’közöttünk grasszáló Gyurcsányék”-ról beszél, olyan problémakört érint, amelyet feltehetőleg csak azért nem bont ki alaposabban, mert azzal a  saját érvrendszerét gyengítené. Miként látni fogjuk, körbejárja az ’ügynök-ügyet’, de kerüli az annál lényegesen érzékenyebb témakört: az igazságtételi törvény tortúráját. Ha ezt felidézi, akaratlanul is szembesül a ténnyel, hogy tudniillik a rendszerváltás ’félresiklásáért’ nem Antall Józsefet és az őt támogató koalíciót terheli a felelősség. Azért nem, mert ezt a – ún. Zétényi-Takács-féle –  törvényjavaslatot az országgyűlés –1991. november  4-én – kizárólag a kormánypártok képviselőinek szavazatával – fogadta el, majd Göncz Árpád köztársaság elnök kezdeményezésére az Alkotmánybíróság akadályozta meg a kihirdetését. Mi képviselők akkor még nem láttuk pontosan, hogy ennek az alkotmányjogi döntésnek a hátterében milyen pártpolitikai érdekek találkozása alapozta meg a liberális SZDSZ és a posztkommunista káderek későbbi koalícióját, de Fricz Tamás több évtized távlatából rámutathatott volna, hogy itt nem Antall József és kormánya „lehetetlenítette el” a demokratikus intézmények működését, hanem ellenzékének és a mögöttük álló globalista erőknek a szövetsége lépett akcióba. 

Politológusunk legsúlyosabb tévedése elemzésének kiindulópontjában érhető tetten. Abban a tézisében, amely szerint „a pártállami nómenklatúra eltávolításában az első szabadon választott kormány szereplése” nemcsak hiányos, hanem „eredménytelen” is volt.  A szerző   nem veszi figyelembe, hogy az 1990-es, első szabad választások eredményeként megalakult kormány teljesítményét nem cselekvőképességének, hanem mozgásterének korlátozottsága határozta meg. 

Az alábbiakban nemcsak személyes tapasztalataimat ütköztetem az ő diagnózisával, de érvelésének módszerét is bírálni kívánom.

Rendszerváltók a „posztkádáristák”, „posztkmommunisták”  szorításában? 

Amikor Fricz Tamás – ismétlődően – Antall Józsefre hárítja a rendszerváltás elakadásának felelősségét, nem vizsgálja a „posztkommunisták”, a „posztkádáristák” által működtetett „hatalom-visszaszerző modellnek” sem világpolitikai, sem társadalomtörténeti hátterét. Nem tulajdonít jelentőséget  a nagyhatalmak –   elsősorban az USA és a Szovjetunió –  viszonyában lejátszódó   átrendeződési folyamatnak, és láthatóan nem tud arról sem, hogy miután 1990 őszén „már gyakorlatilag csak minden második szavazó tartott ki márciusi választottja mellett”, a kormányzó pártok támogatottságának fokozatos csökkenése elkerülhetetlenné tette az Antall-kormány mozgásterének drámai hatású szűkülését. (Ne feledjük: az MDF 1989 tavaszán csak 24%-nyi szavazatot szerzett, s 90 őszén – a taxisblokád idején végzett közvéleménykutatás szerint –   ez a támogatottság visszaesett 13% alá!) Ennek okairól pedig első pénzügyminiszterünknek, Rabár Ferencnek  a miniszterelnökhöz  címzett lemondó leveléből több forrás alapján is tájékozódhatott volna.  Ebből idézek: „Időközben (…) olyan külső, általunk nem befolyásolható események történtek a környezetünkben, amelyek a magyar gazdaságot súlyosan érintik. A KGST-piac vártnál rohamosabb, összeomlásszerű zsugorodása, a mezőgazdasági aszálykárok és a kuvaiti válság következtében várható gazdasági következmények (amelyek a hitelek nemzetközi kamatfeltételeit is rontani fogják) együttesen mintegy 100-120 milliárd forint többlet-terhet rónak egy olyan költségvetésre, amely 5-10 milliárd forintos fenyegető hiányokat is csak végső erőfeszítéssel tud kivédeni. Ezeknek az újabb terheknek az önerőből való elviselése lehetetlen. (…) Kezdetben bizonyosnak tűnt, hogy az új magyar kormánynak a piaci átálláshoz szükséges forrásokat nemzetközi támogatással sikerül megszerezni és a növekedési fordulathoz szükséges belső energiákat felszabadítva, a külföldi működő tőke bevonásával a jelenlegi kényszerpályáról letérni. Washingtoni tárgyalásaink azonban megmutatták, hogy a reálisan várható külső erőforrások csak arra lesznek elegendőek, hogy az idei nemzetközi megrázkódtatások hatásait valamelyest tompítsuk.”

Az utolsóként idézett mondat többet árul el a rendszert váltó Magyarország –  a világpolitika ’játékterében’ történt –  perifériára  sodródásának legmélyebben rejlő okáról, mint amit Fricz Tamás „institucionalista” és „neoinsitucionalista”  módszerével leírható. Azt a fejleményt, amelyre Rabár Ferenc utalt – hogy tudniillik az általa vezetett Pénzügyminisztérium és a Miniszterelnökségen működő Gazdaságpolitikai Titkárág között egyre kibékíthetetlenebbé váló ellentétek gyengítették a kormány pozícióját –  nem az idézte elő, hogy tovább működött  a hazai belpolitikában „a posztkádári személyeknek az intézményeken belüli és az intézmények közötti megmaradt kapcsolatrendszere”,  hanem az, hogy az USA nem teljesítette Bush elnöknek Magyarország pénzügyi támogatására vonatkozó ígéreteit. Nemcsak az történt, hogy –  miként ezt Fricz Tamás is szóvá tette –  a posztszovjet térségben elmaradt a második világháború utáni Nyugat-Európát talpra állító MARSAHALL-segélyhez hasonló nagyságrendű pénzügyi támogatás, hanem arról, hogy a szabad piacgazdaság rendszerét egész  Európára kiterjeszteni készülő  Washington nézőpontjából célszerűtlennek minősült annak a Magyarországnak a megsegítése, amelynek miniszterelnöke a nyugatnémet szociális piacgazdaság mellett kötelezte el magát! 

Egyszóval rossz irányban tájékozódik, aki az Antall-kormány bel- és külpolitikai pozíciója ingatagságának ’mozgató rugóit’ a „posztkommunisták hálózattá szerveződésében” keresi. Antall József egyetlen volt MSZMP-tagot sem vett be a kormányába, s így a látszatát is kerülte annak, hogy minisztereinek köze lehet egy ilyen hálózathoz. Félreértés ne essék: nem azt vonom kétségbe, hogy a korábbi –  hatalmi, gazdasági és kulturális –  elit tagjaiban felerősödött egykori kapcsolatrendszereik újraépítésének a hajlama, hanem azt a koncepciót tartom átgondolatlannak,  amely olyan mértékű és minőségű kohéziót tulajdonít ezeknek a kapcsolatoknak, aminők azokra soha nem voltak jellemzőek. Fricz Tamás úgy beszél a ’létezett’ szocializmus kádereiről, mintha ők egy ideológia iránti vallásos hevületű elkötelezettségükön túl egymással is vér- és dacszövetséget kötöttek volna. Ezzel szemben az ún. Kádár-korszakban döntően a pozíció-féltésből fakadó pragmatizmus és cinizmus fejlesztette ki azt a fajta alkalmazkodóképességet a gazdasági, közigazgatási és kulturális intézményrendszer apparátusainak nagyobb részében, amely a hatalom iránti elkötelezettség megtévesztő látszatát keltette. A rendszerváltozást végül is az tette lehetővé, hogy a  ’közember’ éppúgy tudta, mint Kádár János, hogy csalóka ez a látszat. A többséget képező ’pragmatikusok’ tudomásul vették, hogy alkalmazkodniuk kell Moszkva (a Szovjetunió) erőhatalmi jelenlétének tényéhez, de Kádár János is megértette, hogy a nemzeti baloldalnak –   a népi íróknak és a szociáldemokrácia elveivel ’kacérkodó’ szakértelmiségnek –  tett gesztusok nélkül nincs esélye, hogy konszolidálja rendszerét.  Mindezt figyelembe véve egy forradalmi átalakulás sem teremthette volna meg annak feltételeit, hogy a rendszerváltó kormány ne a szerepjátszó ’posztkádáristák’ „közelségében” kezdje meg működését. Fricz Tamás ezt amtöbb évtizeden át formálódó politikai környezetet, és az ahhoz igazodó társadalomlélektani állapotot hagyja figyelmen kívül, amikor –   a szó jellemtani értelmében –  egyfajta „posztkádári” és a „posztkommunista”  karakterről beszél. 

Mindenekelőtt arra kell felhívnom olvasóink – figyelmét, hogy a „poszt” jelzővel kezdődő szószerkezetnek nincs egyértelmű jelentése. Miután a filozófusok, az esztéták, a művészet-és irodalomtörténészek csakúgy, mint a történettudósok és politológusok egymástól lényegesen eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó értelemben használják a „poszt”-tal kezdődő jelzőket, nem magától értődő, hogy mit is jelent a „posztkádári” és a „posztkommunista” kifejezés. A művészet- és filozófiatörténet szakirodalmában a „poszt” éppúgy jelenti egy-egy korszak, irányzat hagyományaival való radikális szembefordulást, miként azok legmarkánsabb tendenciáinak felerősödését. Fricz Tamás szóhasználata félreérthetetlenné teszi ugyan, hogy ő ez utóbbi jelenségre, azaz a ”kádári” és a „kommunista” tradíciók ’zavartalan’ folytatódására gondol, ám éppen ezzel a szemlélettel nem tud mit kezdeni a történeti folyamatokat tárgyszerűen, elfogulatlanul leíró történetírás. A ’Kádár-korszak’, a ’Kádár-rendszer’ fogalma ugyanis nem egyértelmű.   Azért nem, mert azoknak a „posztkádári” és „posztkommunista” karakter-típusoknak, amelyek „romboló hatásának” felerősödését ő a rendszerváltozás utáni esztendőkben észleli –  s amire hivatkozva Antall József személyének és történelmi szerepének elmarasztaló ítéletét többször is megfogalmazza –   nem az 56 utáni terror, hanem az 1960-as évek közepétől formálódó „puha diktatúra” időszaka volt a melegágya.  Azt a ’fejleményt’ tudniillik, amely az 1956 utáni kádári diktatúra enyhülését elkerülhetetlenné tette, nem a kommunista ideológia nemzeti hagyományainkhoz történő igazításának politikai ethosza, hanem a kommunista diktatúrát működtetni képes gazdasági feltételrendszerhez való – az elvhű kommunisták szemében elvtelen –   alkalmazkodás kényszere tette elkerülhetetlenné. A 68-as gazdasági reform ’névadója’, Nyers Rezső mondja: 

„…a hatvanas évek elején jelentkezik egy kényszer, amely az akkori időszak politikájára láthatatlanul, de nagy súllyal nehezedik rá, mégpedig az, hogy itt valamit csinálni kell, konszolidálni kell a nyugati világgal való gazdasági kapcsolatokat. Ez a reformnak és a politikai konszolidációnak is az egyik kulcskérdése.” A jelentős fordulat 1963 és 1968 között következik be, amikor „Kádárnak és közvetlen uralmi környezetének minden taktikai képeségére szükség volt ahhoz, hogy végrehajtsa azt a talán legnagyobb szabású változást, ami a klasszikus párttársadalom mellé egy új „piaci szocialista” párttársadalmat épített be az uralkodó társadalmi valóság szocietális univerzumába. A folyamat a politika lejátszástechnikai felszínén mint a „gazdasági mechanizmus reformja” jelent meg.  Ezzel az uralkodó társadalmi valóság kettős szerkezetűvé vált. Az eddig egységes „politikai ipari művek” hatalomgazdasági komplexumának egy része megkezdte hosszú menetelését a „reökonomizálódás” felé. Ez a folyamat gyorsul fel, amikor – 1967 és 1972 között– Kádárék megkapják az engedélyt Moszkvától, hogy hiteleket vegyenek fel a nyugattól, s ennek lesz az egyik következménye, hogy a magyar hatalom szerkezetében megerősödik a technokrácia pozíciója. Politikai szereplővé válik a szakember, akitől már nem várja el a hatalom, hogy ’hitvalló’ marxistaként hűséges legyen a párthoz, de azt igen, hogy tudomásul vegye, hogy az a profit, amit ’megtermel’, ellenőrizhető legyen a moszkovita vezető garnitúra által. Ennek az új elitnek a tagjai azért utazhatnak a nyugati országokba, hogy ott kapcsolatokat építsenek ki, és összeköttetéseik révén befektetőket és tőkét hozzanak az országba.  Elkezdődik a hatalmi elit osztódása, és rövid idő alatt a hatalom legfelső köreiben is kialakul két kör: a moszkoviták és a piaci szocialisták köre. Egymásra vannak utalva, de rivalizálnak is egymással. A Szovjetunióhoz és KGST-hez kötődő moszkoviták azért nem szeretik a piaci szocialistákat, mert saját ideológiájuknak és a tervgazdaságnak az ellenfeleit látják bennük, ez utóbbiak pedig azért idegenkednek riválisaiktól, mert azok ’megcsapolják’ az általuk termelt profitot. (Az előbbieket Biszku Béla és Apró Antal, az utóbbiakat főként Nyers Rezső és Pozsgai Imre vonzáskörében lelhetjük fel.) Az MSZMP-n belül ily módon kialakuló törésvonal mentén – immár nem éles kontúrokkal – újra rendeződik az egykor egymással szembenálló kommunisták és szociáldemokraták kényszer-’koalíciója’, s egyidejűleg megjelennek a baloldali érzelmű ’nép-nemzetiek’ és a velük vetélkedő ’szabadgondolkodó’ liberálisok csoportosulásai is. 

Kultúrpolitika

Ezeknek a reformkísérleteknek nemcsak gazdasági, hanem kulturális dimenziója is volt. A hitelfelvételek egyik politikai feltételeként a Nyugat ugyanis a szólás- és a sajtószabadság liberalizálását szabta meg (az USA elnöke ezt minden „évértékelő” beszédében nyilvánosan is számon kérte), s ezért az aczéli kultúrpolitika éppúgy kénytelen volt tűrni a rendszerkritikus sajtótermékek megjelenését, miként legnagyobb könyvkiadóink (Magvető, Szépirodalmi), valamint tudományos, oktatási, és művészeti intézményeink viszonylagos autonómiáját. 

Azok közé tartozom, akiknek személyes tapasztalatai vannak arról, hogy mit jelentett a három ’T’ (Támogatás, Tűrés, Tiltás) elvét követő aczéli kultúrairányítás, ezért nem érhet az a vád, hogy Aczél György védelmében szólalok meg, ha kritikai megjegyzéseket fűzök Fricz Tamás alábbi látleletéhez: …„az Aczél György által is képviselt kiszorító kultúrpolitika maradt fenn a rendszerváltás után is, azzal a „kis különbséggel, hogy a rendszerváltás előtt a szocialisták, a baloldal volt hegemón helyzetben a kultúra irányításában és finanszírozásában, a rendszerváltás után pedig az SZDSZ-féle kozmopolita és liberális körök és hálózatok – de utóbbiakhoz hozzásimultak a posztkádári kulturális csoportok is.”

Ha csak arról lenne szó, hogy a tudós politológus nem tájékozódott kellő alapossággal sem a Kádár-korszak kiemelkedő művészi és tudományos teljesítményeiről, sem a nemzeti-konzervatív érékeket képviselő elit-értelmiség rendszerváltó politikai szerepéről, talán elég lenne, ha diagnózisának csupán a felületességére hívnám fel a figyelmét. Miután azonban ez a felületesség nem oka, hanem szükségszerű következménye egy makacs prekoncepcióhoz igazodó gondolkodásmódnak, cikksorozatának vitatandó tézisei megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. Ez a makacs prekoncepció ugyanis nem valamely történettudományi vagy politológiai ’iskola’ módszertani elveiből, hanem az 1956 utáni kulturális örökségünkhöz fűződő viszonyunk következetlenségéből és egyfajta túlideologizált történetszemléletből vezethető le.

Mit értek „következetlenségen”? Azt a kultúrpolitikai gyakorlatot, amely egyfelől – indokoltan –  reklámozza, ’forgalmazza’ a Kádár-korszak szépirodalmának, színház-és filmművészetének, tudományos teljesítményeinek maradandó értékeit (a ’kormánypárti’ televíziós csatornák műsorai enélkül sok nézőt veszítenének!), másfelől  finanszírozza a közmédiának azokat az álkonzervatív, álnemzeti műfajait, amelyek –  Fricz Tamás teóriájához hasonlóan –  a rendszerváltás előtti évtizedek szellemi életének differenciálatlan kritikájával próbálják igazolni a kormány iránti lojalitásukat. 

És mit tekintek „túlideologizálásnak”? Azt a felfogást, amely „a nemzetközi szervezetek, globális szervezetek (...) iránti totális megfelelési kényszert, s egyben a nemzeti érdekek elárulását” a „posztkommunista mentalitás” hagyományaként értelmezi. Fricz Tamás gondolatmenete nem győz meg arról, hogy „Ezek az attitűdök (…)  egyenesen a marxi-engelsi tanokból, a „nemzetközivé lesz holnapra a világ internacionalista jelmondatából, a Moszkvának való alárendelődésből, a Szovjetunió kegyeinek kereséséből erednek.(...)” Az a (kultúratörténeti és értelmiség-szociológiai) tény tudniillik, hogy 1968 óta a Nyugat egyes  (kétségtelenül egyre táguló) értelmiségi köreiben reneszánszát éli a marxizmus-leninizmus, nem alapozza meg azt a feltevést, hogy az egymással szemben álló – és egymással élet-halál harcot vívó –  diktatórikus világhatalmak ideológiái és hatalomtechnikai doktrínái közös nevezőre hozhatók.

Nem vitatom, hogy a kétféle „totális megfelelési kényszernek” pszichológiai értelemben hasonló indítékai vannak, de nemcsak igénytelennek, hanem megtévesztőnek, félrevezetőnek is tartom a politikai gondolkodásnak azt a fajta felszínességét, amely a diktatúrák konkrét –  időben és térben változó –  szerkezetének és természetének oknyomozó elemzése helyett  csak analógiákban keresi a történelmi folyamatok lényegét. Ez a gondolkodásmód jellemzi szerzőnket, amikor  –  esszésorozatának egyik fejezetében – hatszor is leírja a „posztkádári”  szót,  s  ennek szinonímájaként értelmezi  a „posztkommunista” attitűdöket. 

Miért megtévesztő ez a ’korrajz’? Kezdjük az elején! A „kádárista közelség” fogalma már önmagában félrevezető. Azt sugallja, hogy az első szabad választások győzteseit a bukott hatalom kádereinek homogén közege vette körül, s hogy az új kormány már az első lépéseit azok igényeihez kényszerült igazítani. Fricz Tamás nemcsak arról feledkezik meg, hogy a Magyar Szocialista Pártnak 1990-ben már nem sok köze volt a ’kádárizmushoz’, és nem is csak arról, hogy ezen a párton belül már a nyolcvanas évek elejétől kibékíthetetlen ellentétek feszültek, hanem arról is, hogy a párteliten belüli csoportképződéseket már végképp nem a kádárista örökségért zajló versengés, hanem az új hatalmi struktúra talapzatába való beépülés szándéka motiválta. Miután az MSZMP utolsó (1989. októberében megrendezett) kongresszusán az a ’csoport’, amelyik a Lakiteleken szerveződött ellenzéki mozgalom (MDF) szövetségese lehetett volna, alul maradt ebben a versengésben, kiszámítható volt, hogy – miként ezt Horn Gyula Azok a kilencvenes évek c. memoárja is dokumentálja –  a győztes reformkommunisták a liberális-globalista Szabad Demokraták vonzáskörén belül (és az ő segítségükkel) fognak visszakapaszkodni a hatalomba.  

Miután „1972-től 1979-ig, relatíve a világ egyik legjobban eladósodott nemzetgazdasága”  lettünk „nyugatosodásunk” lehetséges következményei 1989-ben már jól láthatóvá váltak.  Nyilvánvalóvá vált, hogy akármelyik politikai csoport nyeri is meg a szocializmus bukását követő választásokat, az új kormánynak mindenekelőtt az adósságcsapda szorításából kivezető utat kell megtalálnia. De nyitva maradt a kérdés: vajon – az ’igazságtétel’ avagy a gazdaság konszolidálásának irányában kell-e elindulnunk, hogy a lehető leggyorsabban szabaduljunk meg ebből a csapdából.

Igazságtétel és az  „ügynök-ügyek”

A nyilvánosság előtt zajló diskurzusok fő témája  –  erkölcsi és jogi szempontból bármennyre indokolt lett volna –  nem a kádári diktatúra áldozatainak rehabilitálása, a pártállam politikai vezérkarának felelősségre vonása és a  jogos tulajdonuktól megfosztott állampolgárok kárpótlása, hanem – értelemszerűen –  az adósságok törlesztésének kényszere és az államháztartási egyensúly megteremtésének  feladata volt.

Kétségtelen, hogy ezzel a kényszerrel és ezzel a lehetőséggel az igazságszolgáltatás  ’elnapolásában’ érdekelt káderek és SZDSZ-es kollaboránsaik vissza tudtak élni –  hiszen  a ’spontán privatizáció’ időszakában  lezajlott ’sajtóprivatizáció’  eredményeként a nyilvánosság fórumait sikerült az ellenőrzésük alá vonniuk. De voltak az igazságtétel késlekedésének egyéb  okai is. Az egyik a ’legfajsúlyosabb’ ügynöklisták hozzáférhetőségének mindmáig  megoldhatatlan  problémájával függ össze,  a másik ok részint etikai, részint jogfilozófiai természetű. Az előbbire Boross Péter miniszter úr figyelmeztetett, aki a Kádár-kori titkosszolgálatok tevékenységének óvatos mérlegelését nemcsak erkölcsi aggályai miatt tartotta fontosnak. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy a magyar ügynökhálózat nem működhetett szovjet (moszkvai) felügyelőitől függetlenül. (Erre utalt Németh Miklós –  a trendszerváltás előtti utolsó miniszterelnökünk –  is, amikor visszaemlékezésében felidézte, hogy a magyar Belügyminisztériumot az ő felszólítására elhagyó szovjet tábornokok „több –  ismeretlen rakománnyal megpakolt –  kamionnal együtt elhagyták az országot”. Ami pedig a dokumentálhatóság jogi és morális korlátait illeti: az uralkodó hatalmi elit belső szerkezete és külpolitikai kapcsolatrendszere túlságosan ’tagolt’ volt ahhoz, hogy éles frontvonalat lehessen húzni a diktatúra bűneiért nemcsak politikai, de erkölcsi és jogi értelemben is felelős korifeusai, társtettesei és –  a rendszer belülről történő átalakíthatóságában  reménykedő – statisztái között. 

Ha a rendszerváltozás ’visszafogottságának’, elakadásainak, s többszöri ’holtpontra jutásának’ valóban az lett volna az oka, hogy a „vezető személyiségek (…)  „kádárista közelségbe” kerültek vagy abban maradtak a leköszönő régi elit tagjaival,” s ha igaz lenne, hogy „ez a túl közeli személyközi viszony(…) korlátozta  a következetes cselekvést a személycserékkel, a lusztrációval, az elévülhetetlen bűnök megbüntetésével ….stb kapcsolatban,” érthető lenne, hogy Fricz Tamás mindezekért a miniszterelnököt, Antall Józsefet teszi felelőssé. Indokolt lenne az az állítása, amely szerint   ’a kádári elit és nómenklatúra ’ „eltiltása a közéleti pozíciók gyakorlásától”, „az el nem évülő bűnök megbüntetése, a privilégiumok megszüntetése, a kárpótlás, a titkosszolgálati adatok nyilvánosságra hozatala az Antall-kormány legfontosabb” feladata lett volna, s hogy mindez azért nem történt meg, mert „a bosszúállás szellemétől” idegenkedő miniszterelnök, s az ő hatására az egész Antall-kormány félreértelmezett úriemberi -  „glaszékesztyűs” mentalitása rányomta a bélyegét a magyar rendszerváltásra. 

Fricz Tamásban nyilvánvalóan fel sem merült, hogy az évekig, olykor évtizedekig elhúzódó perek világában mennyire komolytalan a felvetése, mely szerint egy diktatúrát évtizedekig működtető bűnözők megnevezését, felelősségre vonását és megbüntetését azon a politikuson kérjük számon, akinek mindössze három és fél esztendő adatott, hogy megtervezze és működésbe hozza a demokrácia gépezetét! 

Azt a gépezetet, amelynek éppen az volt a rendeltetése, hogy a hatalmi önkény hatóköréből kiemelve a jog intézményrendszerére hárítsa a bűnüldözés feladatát. Egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy a nyilvánosság előtt zajló igazságtételnek ez az időigényes („jogállamokra” jellemző) módja sokakat megóvott attól – noha megérdemelték volna – , hogy ítélőszék elé kerüljenek. De abban biztosak lehetünk, hogy a hamis vádak, az igazolhatatlan gyanúsítások, a rosszindulatú rágalmak áldozatainak száma egy „gyorsított eljárásban” lényegesen meghaladta volna a jogos büntetésüket elkerülők számát. 

Pontosan kell értenünk Kónya Imrét, amikor arra utal, hogy „Antall József az egész besúgóüggyel kapcsolatban meglehetősen ambivalens volt.” Ez az ambivalencia ugyanis nem a cselekedetek értékelésének bizonytalanságát, hanem a cselekvő indítékainak és tettei következményeinek mérlegelő megítélését jelentette. A mérlegelést az indokolta, hogy „mindenütt, ahol ezt a kérdést elővették, rengeteg és felesleges konfliktust okozott. (…) az ügynökként beszervezett emberek többségükben a rendszer kiszolgáltatottjaiból tevődtek össze, míg a rendszer működtetésében részeseket nem kellett beszervezni. Ők ott voltak az apparátusban és nyíltan folytatták tevékenységüket. S ott voltak azok is, akik kapták és felhasználták a besúgói jelentéseket. És azok is, akik beszervezték a besúgókat.”  Antall József „Tőle szokatlan felindultsággal beszélt arról, hogy itt rengeteg megzsarolt, szerencsétlen emberről van szó, akik valamikor a régmúltban elkövettek valamit, s ezeknek az ügyeknek a felelevenítése emberi tragédiákhoz vezethet. (…) Volt még egy fontos szempont, ami óvatosságra intette a miniszterelnököt. Titkosszolgálatokra a demokratikus országokban is szükség van, mondta.  (…) óvatosan kell kezelni ezt a kérdést, nehogy elbizonytalanodjanak a kémelhárításra és felderítésre szakosodott szolgálatok is, amelyek sok vonatkozásban összefonódtak azokkal, akikkel szemben indokolt a fellépés.” 

Fricz Tamás láthatólag nem tájékozódott afelől, hogy maga Antall József hogyan vélekedett erről a kérdésről. Pedig egykori munkatársai közül bárki tanúsíthatja, hogy –  ezúttal is  Boross Péternek a fentebb már idézett nyilatkozatára hivatkozom – „lelkiismereti problémát jelentett számára (…) hogy tulajdonképpen semmit nem lehetett kezdeni a múlt bűneivel, mert az igazságszolgáltatásnak sem a szakmai, sem a politikai feltételei nem voltak adva.” Ebben a nyilatkozatban az is elhangzott, hogy Antall József még a korábbi munkahelyére –  az Orvostörténeti Múzeumba –  összehívta későbbi minisztereit, hogy a hiányzó  „szakmai és politikai feltételek” megteremtésének szándékával „egy párizsi emberjogi szervezethez” való csatlakozás lehetőségét beszélje meg velük. Az ő számára tehát nem az volt a kérdés, hogy bűnhődnie kell-e a bűnösöknek, hanem az, hogy hogyan lehet megteremteni a politikai bűnök feltárásának és a politikai bűnözők felelősségre vonásának törvényes feltételeit. 

A politikatörténet módszertanáról

Fricz Tamás korszakdiagnózisát éppen az igazságtétellel összefüggő pragmatikus megfontolásoknak – a társadalomlélektani tényeknek – a mellőzése, közelebbről az általa követett „institucionalista” és „neoinstitucionalista” politoilógiai iskoláknak az ideologizáló módszere teszi félrevezetővé. S ha már ő szükségesnek tartja, hogy metodikájának szakirodalmára való hivatkozással tegye meggyőzővé álláspontját, ezt teszem én is. A –  Lányi Gusztáv kutatásai eredményeire támaszkodó - Szabó Mártont hívom segítségül, aki egyik kiváló tanulmányában hangsúlyozza a ’legfiatalabb’ politológiai diszciplínának, a politikai pszichológiának a fontosságát.  

Nem vonom kétségbe, hogy a rendszerváltozás 1987-tel kezdődő folyamatában számos megtorpanás, irányváltás történt, és tudom, hogy a legnagyobb horderejű fordulat 2010-ben következett be. Tudomásul veszem, hogy ennek a folyamatnak a szaktudományos leírására a jogfilozófia, a történettudomány és a politológia legdivatosabb diszciplínái –  az „institucionalista”, az „aktorelméleti” és a „neoinstitucionalista tranzitológia” –  tartanak igényt, de sajnálatosnak tartom,  hogy Fricz Tamás korszak-elemző módszertanában a legkorszerűbb, a magyar szakirodalomban is megkerülhetetlenné vált szaktudomány: a politikai pszichológia nem kapott helyet. Korszakelemzése konklúziójának ismeretében –  mely szerint az 1990-es rendszerváltoztatás kudarcáért Antall Józsefet terheli az erkölcsi felelősség – kimondható, hogy ítéletének felelőtlensége és várható hatásának kártékonysága mélyen összefügg ezzel a módszertani fogyatékossággal.  

Kétségtelen, hogy a rendszerváltozás szimbolikus aktusa  nem eredményezett  azonnali, radikális változást sem a hatalom intézményrendszerében, sem a tulajdonviszonyokban, sem a gazdaságban, sem a kultúrában (a médiában), ám ennek nem az volt a döntő oka, hogy  – miként Fricz Tamás gondolja - „az első szabadon választott kormány –  mint meghatározó aktor – hiányosan, sőt inkább eredménytelenül szerepelt”, hanem az, hogy azok a korlátok, amelyek behatárolták bel- és külpolitikai mozgásterét, megakadályozták abban, hogy ténylegesen „meghatározó aktorként”  tevékenykedjen. 

Mik  voltak ezek a korlátok?  Fricz Tamás szerint meghatározó szerepe volt  „a régi rend iránti nosztalgiának.”

Politológusunk jól látja ennek tüneteit, de azok magyarázatával adós marad.  Igaza van abban, hogy „A régi elitek tartós háttérbe szorítása (…) ott történt meg a leggyorsabban és legmarkánsabban, ahol az alulról jövő (bottom up) nyomásgyakorlás jelen volt az átmenet során demonstrációk, tüntetések, élőláncok (lásd Csehországban a Vencel téri tüntetéseket, az NDK-ban az úgynevezett „hétfői” demonstrációkat, a balti államok polgárai által alkotott élőláncot 1990 tavaszán) stb. formájában”, de meg sem kísérli megfejteni annak okait, hogy a magyar társadalom miért nem adta jelét az ezekhez hasonló erejű tiltakozó akciókban megnyilvánuló rendszerellenes indulatoknak. Annak a ténynek a magyarázatát tudniillik, hogy a rendszerváltozás jellegzetesen magyar sajátosságai nem abban ragadhatók meg, hogy mentesek voltak a hasonló indulatoktól, hanem abban, hogy azok nem a tömegek erődemonstrációiban, hanem a politizáló értelmiségi csoportosulások sokáig lappangó ellentéteinek kiéleződésében jutottak felszínre.  

Azok a tüntetések, amelyeket az egyetemi ifjúság radikálisai szerveztek, többnyire a nemzeti ünnepek fővárosi rendezvényeire korlátozódtak, s kezdetben nem is volt nyilvánvaló, hogy a legnagyobb hatású szónokaik egymással szembenálló ellenzéki mozgalmakat képviselnek.  Ennek a szembenállásnak pedig nem pusztán aktuálpolitikai okai voltak. Az a polarizáció, amelyik az 1985-ös monori találkozón még elkerülhetőnek tűnt, az 1987- es lakiteleki tanácskozás egységteremtő kísérleteit már illuzórikussá tette. Ezt a tényt az uralkodó állampárt médiumai és a baloldali világsajtó hangadói is megpróbálták a közéletből kiszorult értelmiségi csoportok –  a népiek és az urbánusok – anakronisztikus kultúrharcaként értelmezni, holott – s ez a napjainkból visszatekintve látható igazán:  a két tábor –  az MDF és az SZDSZ szembenállása már a XXI. századi világfolyamatok ütközetét vetítette előre. És nem kevésbé fontos, hogy azon a hatalmi apparátuson belül, amelyet Fricz Tamás hanyag egyszerűsítéssel a posztkádáristák, posztkommunisták homogén gyülekezeteként tart számon, éppúgy szerveződni kezdtek e világfolyamatokban –  nevezzük néven: a nemzeti és a globalista erők ütközetében –  egymással szembekerülő platformok, miként a rendszer ellenzékének soraiban. 

Miután ennek az ütközetnek ezúttal nem máig ható politikatörténeti következményei, „csupán”  Fricz Tamás esszéjében kifejtett értelmezése foglalkoztat, az alábbiakban két példa segítségével igyekszem indokolni, miért tartom megkerülhetetlennek a politikai pszichológia módszereinek alkalmazását. Fricz Tamás Antall-kritikája és személyes élményeim, emlékeim,  tapasztalataim is indokolják, hogy mindkét példa az MDF történetéhez kapcsolódva idézi fel a rendszerváltozás eseményeit. 

Illusztrációk a politikai psziocholgiához

1.Pozsgay Imre

Pozsgay Imre magasba ívelő, majd váratlanul hanyatlani kezdő politikusi karrier-története egyetlen epizódjának tanulságaival kezdem. Többször leírtam már: az ő közreműködésével 1987-ben Lakiteleken megalakult, majd 1988-ban párttá szerveződött MDF elnökségének delegáltjaként –  ’megfigyelői’ szerepben lehettem tanúja az MSZMP  – 1988 október….-én megrendezett –  utolsó kongresszusa eseményeinek, amikoris eldőlt, hogy Pozsgay belül marad a magát MSZP-vé keresztelő  volt állampárton, azaz nem vág bele egy olyan (szociáldemokrata, a „reformkörök”-re támaszkodó) párt szervezésébe, amelyik –  korábbi tervei szerint –  választási koalíciót alakíthatott volna Magyar Demokrata Fórummal. Túl azon, hogy ezzel a döntésével olyan folyamatokat is elindított, amelyek ’irányváltásra’ és (Antall József személyében) új elnök választására ’késztették’ az MDF-et, és  lendületet adtak az SZDSZ liberális szárnya radikalizálódásának, önmagát is megfosztotta attól a (sokáig reálisnak látszó) lehetőségtől, hogy köztársasági elnökké válasszák. 

Ez a történet –  mint minden politikai esemény – leírható, de nem értelmezhető, nem megfejthető  az „institucionalizmus” módszereivel. Mindaddig, amíg maga a főszereplő is csak kommentálja, de nem segít felismerni döntéseinek igazi okát, a történész is, a politológus is csak a dokumentálható tények közötti összefüggésekről nyilatkozhat. Pozsgay esetében erre a hiba-lehetőségre is figyelnünk kell. Mert azok a ’vallomásai’, amelyeket a nyilvánosság elé tárt, nem tárják fel teljes mélységükben sorsdöntő lépésének szubjektív (személyes) indítékát. 

Arra az újságírói kérdésre, hogy „sem áprilisban Kecskeméten, sem a májusban Szegeden tartott reformköri találkozón miért nem kezdeményezte egy új párt alapítását, noha sokan várták ezt tőle” ’elhárító’ feleletet adott. Arra hivatkozott, hogy Gorbacsov – Jakovlev által közvetített –  üzenete szerint „a magyar elvtársaknak kötelességük Grósz elvtársat támogatni.”  Esztendőkkel később, amikor egy személyes beszélgetésben arról faggattam, hogy miért nem  azokra a Gorbacsov-nyilatkozatokra hivatkozott, amelyekben a szovjet pártfőtitkár önálló döntésekre bíztatta magyar vezetőket, rezignáltan válaszolta: „miután 89 tavaszán  Gorbacsov elzárkózott a velem való személyes találkozástól, légüres térbe kerültem. Úgy éreztem, hogy már azok sem bíznak bennem igazán, akik tüntetően mellettem álltak.” Engem arról győzött meg ez a vallomás, hogy Pozsgay megértette: a személyére nehezedő feladat nemcsak azt jelenti, hogy fel kell vállalnia egy bizonytalan kimenetelű szerepvállalás egzisztenciális kockázatait, hanem – és elsősorban! –  azt, hogy színt kell vallania: a rendszerváltozást a „létező szocializmuson” belüli megújulásnak, avagy egy vakvágányra futott hatalmi struktúrával való radikális szakítás lehetőségének tekinti-e.  Múltja, szocializációja, a Kádár-rendszerben betöltött funkciói arra predesztinálták, hogy az előbbi „elvi lehetőség” mellett döntsön, de ahhoz, hogy annak szellemében cselekedjen is, szüksége lett volna egy –   a világpolitikában megkérdőjelezhetetlen tekintélyű –  ’tettestárs’ szolidaritására is.  S mert az 56-os ’eseményeket’ a nyilvánosság előtt is „népfelkelésnek” nyilvánító Pozsgay moszkvai megítélése Gorbacsov számára ’időszerűtlenné’ tette a vele való ’barátkozást’, a reformkörös szocialisták és a dinamikusan szerveződő lakiteleki MDF köreiben változatlan népszerűségnek örvendő, a köztársasági elnöki szerep legesélyesebb várományosának tekintett, a szociáldemokrácia és a nemzeti tradíciók mellett elkötelezett reformpolitikus –  pszichológiai értelemben –  magára maradt. 

2. Kónya Imre

Nem lehetne a rendszerváltozást –  napjaink aggasztó világpolitikai állapota ellenére – pozitív irányú történelmi fordulatnak tekinteni, ha nem mozgósított volna  olyan pszichikai energiákat is, amelyek jelenünkben is hatni képesek. Azok után, hogy a rendszer-kritikus értelmiségi csoportok szoros együttműködésének 1985-ös monori kísérlete  –  miként szóba került már – kudarcba fulladt, s az  MDF 1987-es lakteleki szerveződése előre vetítette a nép-nemzeti és liberális tábor rivalizálásának kiéleződését, egyre távolabbinak tűnt a rendszerváltozás lehetősége. Még egyik oldalon sem fogalmazódtak meg egyértelműen azok a reális szakmai-politikai célok, amelyek a tömegek mozgósítására is alkalmasak lettek volna, de a kulturális és világnézeti identitásjegyek alapján szerveződő táborok közötti ellentétek társadalomlélektani hatása semmiképpen nem a rendszerváltó törekvéseket segítette. Márpedig ha 1987-től csak a rendszerkritika módszertani problémái, és nem a hatalom birtokba vételéhez szükséges tennivalók kerültek volna a politikai diskurzus középpontjába, ma is csak az állampárt utódszervezetei dönthetnének arról, hogy hol legyen helyünk a világban. 

A nép-nemzeti, nemzeti-konzervatív tábor okkal-joggal lehet büszke arra, hogy győztesként került ki a liberális riválisaival vívott első ütközetből (1990. áprilisi választások!), ám magára az ütközetre sem kerülhetett volna sor, ha azt nem előzi meg a népiek, a liberálisok és a ’reformszociaisták’ alkuja. Ezt a történelmi jelentőségű alkut Kónya Imre készített elő, és ő volt az politikus is, aki meghatározó szerepet vállalt annak ’levezénylésében’. 

A politikai pszichológia nézőpontjából az ő karrier-története éppen ’fordítottja’ a Pozsgay Imréjének. A szocialista politikus azzal a döntésével késztette korábbi stratégiájuk felülbírálására az ellenzéki pártokat, hogy nem tette meg, amit elvártak tőle, Kónya Imre pedig egy olyan kezdeményezéssel jelölte meg a politikai káoszból kitörő cselekvés irányát, amelyre – a saját lelkiismeretén kívül – semmi és senki nem ösztönözte. Az általa szervezett Független Jogászfórum, majd az Ellenzéki Kerekasztal kezdeményezéseit kezdetben a saját párttársai is értetlenül és ellenérzéssel fogadták, de nem sok időnek kellett eltelnie, hogy a lakiteleki mozgalom alapítói (pl. Csurka István) és  az első parlamenti ciklus ’főszereplői’ (Antall József, Szabad György)  is aktív szerepet vállaljanak a Kerekasztal programjának kimunkálásában. Miként maga Kónya Imre idézi fel ’vállalkozásának’ következményeit: 

„…1989-ben felgyorsultak, valódi forradalommá váltak az események. Az év elején még senki sem gondolta volna, hogy a zsigeri ellentétekkel megosztott ellenzék három hónapon belül képes lesz összefogni és március 22-én létrehozza az Ellenzéki Kerekasztalt. Hogy ez a politikai ellensúly három hónap múlva rákényszeríti majd a hatalmat arra, hogy – formálisan legitim Országgyűlését statisztaszerepre szorítva – az egyenrangú félként elfogadott ellenzékkel leüljön tárgyalni a demokratikus átmenetről. Hogy további három hónap múlva szeptember 18-án megszületik a megállapodás a szabad választások törvényi feltételeiről. S hogy 1990. március 25-én megtartják a választások első fordulóját, április 8-án a másodikat, hogy május 2-án megalakul a parlament, 23-án pedig a felelős kormány. Hogy 1989. március 22-ét, az Ellenzéki Kerekasztal megalakulását követően egyetlen esztendő leforgása alatt létrejön a demokratikus magyar jogállam.” 

A politikai pszichológia módszertana persze az is megköveteli, hogy idézzem a memoár-író Kónya Imre alábbi reflexióját is:

 „A Kerekasztal koordinálásával eltöltött három hónap számomra azért is volt fantasztikus élmény, mert a résztvevők közti szolidaritás, a demokrácia iránti közös elkötelezettség –  és persze az erőfölényben lévő közös ellenfél –  háttérbe szorította a múltbéli nyavalyákat. Aztán nagyon gyorsan be kellett látnom, hogy elsősorban az értelmiséget megosztó ellentét bonyolultabb, mélyebben gyökerező és sokrétűbb jelenség annál, hogy ilyen könnyen túl tudnánk lépni rajta.”

Zárszó

Fricz Tamás  cikksorozatának záró, hatodik   fejezetében –  egy konzervatív publicistához és egy képzett politológushoz méltatlan módon: Antall Józsefet  bírálva –  éppen arra az emberre hárítja a rendszerváltozás megtorpanásainak, elakadásainak a felelősségét, aki nemzeti elkötelezettségével, történészi felkészültségével, politikusi képességeivel és –  a szó szoros értelmében: halált megvető felelősségtudatával a legtöbbet tette azért, hogy a közgondolkodásban és Magyarország nemzetközi megítélésében egyaránt megteremtődjenek 2010-es történelmi fordulatnak:  a politikusi  generáció-váltásnak a feltételei. 

Nem gondolom, hogy Antall József politikusi éltművének maradandó értéke, rangja a Fricz Tamás által alkalmazott – mégoly szofisztikált, ’tudományos’ – módszerekkel kétségbevonható lenne –  de tudom, hogy egy kormánypárti napilap által kitüntető figyelemre méltatott cikksorozatnak milyen véleményformáló hatása lehet a nemzeti érzelmű, kon- zervatív értékeket valló olvasók körében.  Kimondom: romboló hatása. Különösen napjainkban lehet romboló ez a hatás, amikor nemcsak politikusaink aktivitásán múlik, hogy megőrizhető-e hazánknak az utóbbi tizenkét évben kivívott pozíciója a világpolitikában, hanem azon is, hogy az a szavazótábor, amelyik harminckét évvel ezelőtt Antall József mögött állt, a sajátjának tekinti-e a mai magyar kormány által vallott és képviselt értékeket és célokat. Fricz Tamás cikksorozata – akarva, akaratlanul –  szembeállítja egymással  a két generációt. Abban bízom, hogy akik megnézik az igazi Antall Józsefet középpontba állító Blokád c. filmet, pontosan tudni fogják: hol volt, hol van és hol lehet a helyünk a világban.

Nyitókép: MTI/Soós Lajos