„Gumicsontot akarunk? Itt van nekünk ez a Horthy-szobor, meg minden, ami azóta következett. A műbalhéval, felháborodással, adok-kapokkal, sértődésekkel és kölcsönös, történészinek ugyan nehezen nevezhető, de mindenesetre hangzatos értékelésekkel. Kezdve ugye a DK-féle, sztálinista vonaltól a mi hazánkos, elborult értelmezésekig.
A legjobb hozzászólás szerintem Szilvay Gergelyhez kapcsolódik, aki a Mandineren tömören beszámolt arról, hogy egyébként szakmailag miért totálisan tarthatatlan álláspont Horthyt nemhogy nácizni, de fasisztázni is, mert abban meglehetős konszenzus uralkodik szakmai körökben, hogy a kormányzó egyik sem volt.
Az – vonja le egyébként ugyanezt a konklúziót Szilvay is –, hogy a sztálinista megközelítéshez ragaszkodik a DK, mindössze annak köszönhető, hogy saját, munkásőrnyugdíjasaik szimpátiáját szeretnék megnyerni, akik vígan lövöldözgetnének a szovjet tankok árnyékából a pesti srácokra.
Erről szól ez, semmi egyébről. Én magam e helyütt annyira sokat nem foglalkoznék Horthy Miklós személyével. Egyrészt azért nem, mert korábban megtettem már pár alkalommal, másrészt nálam sokkal szakavatottabbak is akadnak erre a feladatra.
Talán abban konszenzus lehet a jobboldalon, egyfajta minimumként, legkisebb közös többszörösként, hogy Horthy Miklós vezetésével Csonka-Magyarországnak sikerült túlélnie a Trianon okozta drasztikus traumát, majd okos, szakmai politikával – amihez amúgy Horthynak sok köze nem volt, de ezért is mondtam vezetést, nem irányítást – egyre jobban teljesített a gazdaság, végül korlátozott mértékű, de igazságosnak mondható revízióra is képes volt az ország, különféle nemzetközi egyezményeket követően.
Horthy Magyarországa, ameddig tudott, a lehetőségekhez mérten élhetőbb körülményeket biztosított zsidó származású honfitársainknak – ezt azért kicsit jobban is kifejtem -, majd maga Horthy is igyekezett a szövetségesek oldalára állítani az országot.”
Fotó: Fortepan/Bojár Sándor