„Jakab Péter a Jobbik kontraszelekciójának tragikus végterméke, és még nem látjuk a párt történetének végét, nem tudjuk, hogy ki jöhet még. Százezrek érzik ma úgy, hogy a Jobbik elárulta őket. A nemzeti radikális vagy a 2018-ban ellenzékváltást remélő baloldali szavazók, akik valamikor mind-mind jobbikosnak vallották magukat, most joggal állítják, hogy a mozgalom cserbenhagyta őket.
Igazuk van, amikor azért panaszkodnak, hogy az álmaikból, hitükből, reményükből és életüknek fontos részéből valamit elloptak. Hitszegőnek és szószegőnek bizonyult a hőn szeretett párt. Csalódás és kiábrándulástörténet is ez egyben. Ki azért, mert a párt jobbról baloldalra tért át, más azért, mert a Jobbik elvesztette nemzeti elkötelezettségét, megint más pedig abból az okból kifolyólag, hogy hazugság volt a „gyurcsánytalanítási” ígéret, így vagy úgy, de végül mindenki elfordult a párttól.
Ami biztos, hogy a Jobbiknak mint valódi pártnak vége van, de az is, hogy amíg pénz lesz, addig valamiféle közösségi képződmény is megmarad. Talán hasonlóan, mint a kisgazdáknál, akik évekig pereskedtek a párt székházáért, most is ez fog történni a költségvetési támogatás feletti diszponálás megtartásáért. Jakabbal vagy nélküle, de szép lassan a Gyurcsány vezetése alatt újraintegrálódó baloldali tömb olyan szatellitpártjaként fog működni a Jobbik, amelynek sem mozgástere, sem autonómiája, sem pedig valódi politikája nem maradt.
Ezzel együtt felmerül egy olyan dilemma, amivel évek óta nem tud mit kezdeni a hazai ellenzék és jól láthatóan a Jobbik sem. Mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres ellenzéki politikus legyen? Mi az a produkció, ami egy-egy vezetőt a közösség élére repít?”
Nyitókép: Facebook