Néhány gondolat a baloldal szénné égő üstököse, Márki-Zay „rendkívüli beszédéről”

„Tegnapi napon nagy várakozásokat keltő beharangozás után megszólalt Márki-Zay Péter. Sokan a sejtelmes előkészítést követően jóval nagyobb durranásra számítottak, ezzel szemben kaptak egy közhelyektől hemzsegő általános helyzetértékelést, csupa olyan panellel, amiket már mindenki ezerszer hallott a baloldaltól az elmúlt években.

Az »illiberális állam« ostorozása, a kormánypártok orosz érdekekkel való azonosítása, a »szabad sajtó felszámolása« az »oligarchák« gazdagodása, a »hintapolitika kudarca« és a teljes nyugati integráció melletti kiállás voltak ennek a beszédnek a fő fókuszpontjai.

Van egy mondás, mely szerint az őrület definíciója az, ha valaki újra és újra ugyanezt teszi, aztán mégis mindig más eredményre számít. A baloldali összefogás és Márki-Zay Péterre ez teljes mértékben igaz.

Súgunk valamit: azokon a témákon, amiket papagájként szajkóznak a baloldali politikusok hosszú évek óta, már arasznyi a por, pestiesen szólva lejárt lemez. Márki-Zay beszédét bármelyik baloldali politikus elmondhatta volna 2012-ben, 2016-ban, vagy 2018-ban is, mert a világon semmi újdonságot, semmi víziót nem tartalmazott, csak azt, amiket már több, mint egy évtizede hallunk tőlünk.

És el kell árulnunk egy komoly műhelytitkot is. A politika művészete abban rejlik, hogy az adott politikus tud-e olvasni a társadalom többségének gondolataiban, reálisan képes-e felmérni, mi zajlik a közhangulatban. A baloldal érzékelhetően nagyon nem tud. Nem 2003-at, vagy 2005-öt írunk már, amikor csak ki kell mondani a varázsszavakat, hogy »nyugat« vagy »Európai Unió« és tömegek várják könnyekbe lábadt szemmel, hogy majd valami varázsütésre mások, a »szent Nyugat intézményrendszere« megoldja minden nyűgünket helyettünk.”

Nyitókép: AFP / Kisbenedek Attila