Ribillió keleten

Volt gyerekkoromban egy kedves mesém, egy szamárfüles-fodrosszélű Delfin kiadású ifjúsági könyv, szocipiros borítóval. Az volt a címe, hogy Tumbó kalandjai, egy néger kisfiúról szólt, aki egy norvég hajón potyautasként lebukik, de a jószívű kapitány megengedi, hogy ott maradjon, és beáll dolgozni a mogorva szakács keze alá kuktának. Aztán persze történik vele mindenféle izgalmas kaland, meg van benne egy adag hatvanas évekbeli, ma már bumfordinak ható érzékenyítés. Egy jólfejlett woke harcos minden harci szőrzetét felborzolná például attól a jelenettől, amikor a kissrác mossa a kezét, és azt kívánja, bárcsak fehérre tudná mosni.

Az elején liszt helyett véletlenül valami vegyszerrel sikerül begyúrnia a levesbe való metéltet, ami persze akkor derül ki, amikor a kapitány megkóstolja az ételt. Ha úgy tetszik, a feszültség pillanatok alatt eszkalálódik, a szakács elkezdi kergetni a kissrácot, hogy leverje rajta a szégyent, összeverekedik valakivel, aki megpróbálja lefogni,

vagy éppen csak azért, mert büntetlenül lekenhet pár maflást annak, akinek régóta nem tetszik a pofája.

Kitört (vagy értelmezés szerint: újra fellángolt) az orosz-ukrán háború, és a helyzet kísértetiesen hasonló. Persze, ott van a fő konfliktus: a két rusz testvérnép államközi fegyveres konfliktusa, amelyben egyértelműen Oroszország az agresszor, és pont.

Eggyel hátrébb lépve több verekedő kerül a képbe: ott van a nagybetűs Nyugat, persze, az Egyesült Államok, amolyan hagyománytiszteletből, megint cserben hagyja az oroszok ellen tüzelt kelet-európai népet, és közben Európa szerencsésebbik felét cseszegeti olyan szankciók meghozataláért, amivel nagyjából annyira árt Oroszországnak, mintha valakit úgy akarna megkéselni, hogy a pengéjénél fogja meg a tőrt, amaz meg elhiszi, hogy ez lesz itt a megoldás.

Ott vannak

– utóbbiaknál érik egy saját lábban pofára esés, mert a híresztelések szerint a nagy oroszellenes felbuzdulásukban sikerült hazazavarniuk azt a néhány orosz szakembert, aki eddig szerelgette a Migjeiket, vagyis, ha ezt nem oldják meg, belátható időn belül nem lesz szlovák légierő –; a románok meg, talán az átállós nosztalgiából, azzal kezdték a háborút, hogy leszállásra kényszerítettek a csata közepén egy elvileg baráti ukrán gépet, amelyik megkarcolta a légterüket.

Meg ott vannak a kényelmes távolságban levő, hangosan kiabáló, de azért az oroszokkal kőkeményen bizniszelő nagyok: a franciák meg a németek például, még ha a britekkel Moszkva meg is mérgezte (magas labda, nem csapom le) a viszonyt; de a németek ugye azok, akik leszerelték a nukleáris erőműveiket biztonság- és zöldügyileg, hogy most szén égetésével termeljenek áramot, amikor éppen nem fúj eléggé a szél, vagy nem süt eléggé a nap.

Ha már régi sérelmek: ott vagyunk mi is, bizony, mert hát az ukránok a legkevésbé sem voltak jó fejek az ottani magyarokkal az elmúlt lassan egy évtizedben (az aljas, kirekesztő törvények egy része ötlet formájában már 2012-ben is felmerült), beleértve azt, hogy a magyarosítás miatt rendszeresen és hangosan elítélt 1907-es Lex Apponyi egy liberális multikulti paradicsomi állapotot teremtett

Persze, ment is sokak részéről a drukkolás, csapjon csak oda Putyin, a jó cár, ezeknek, megérdemlik.

A helyzet kellemetlenebbik része, hogy nincs ilyen, hogy „az ukránok, akik megérdemlik”, hanem az van, hogy sok millió ártatlan ukrán civil – akik ugyanolyan ártatlan civilek, mint a beolvasztani kívánt, csesztetett, elnyomott ukrajnai oroszok, románok, magyarok, lengyelek, stb. – szívják meg megint az egészet, és hogy elhitték, hogy a Nobel-békedíjra jelölt standupos csávó majd megoldja a dolgokat, és ellavírozva a saját fasisztái, ukrán és oroszbarát oligarchái és a moszkvai érdekek között, kivezeti az országot a szarból. Annyit el lehet ismerni, tökösnek tökös, Maléter Pál óta óvatosan találkozik az ember az oroszokkal háborúban.

Azoknak, akik a kisebbségeket nyomorító, nacionalista ukrán állam méltó büntetéseként tekintenek az orosz offenzívára, amitől majd Kijev megjavul, ajánlanám Demkó Attila rövid helyzetelemzését kivonatban: ha a legrosszabb forgatókönyv teljesül, és kettészakad Ukrajna,

és az bizony nekünk nagyon nem lesz jó – ahhoz képest meg az elmúlt évek állapota tűnik majd liberális multikulti paradicsomnak.

A legszebb a fedélzeti ribillióban, hogy mindenki eldöntheti, szerinte a két főszereplő közül ki ütött először – ugye, azok a fránya törlesztendő számlák.

Ki is kezdte? A cári Oroszország, amikor függésbe taszította a kozákokat? Az első ukrán délibábállam az 1917-20-as hatalmi vákuumban, amelyikben az oroszok, lengyelek (és a biztonság kedvéért: a zsidók) elleni pogromok is napirenden voltak? Sztálin és a szörnyűséges holodomor az ukrán nép ellen a harmincas években? A Hitler-kollaboráns Ukrán Felkelő Hadsereg, amely megismételte a lengyel- orosz- és zsidóellenes mészárlásokat? Vagy a visszatérő szovjetek erőszakos oroszosítása, ki- és betelepítésekkel, nyelvi asszimilációval, miegymással? A rendszerváltás után eluralkodó orosz vagy oroszbarát oligarchacsoportok, amelyek gazdasági gyarmattá szerették volna tenni Ukrajnát? A nyugati titkosszolgálatok által tüzelt narancsos- és Majdan-forradalom szélsőségesei hátán felkapaszkodó nacionalista, ukránosító vezetőréteg? Az oroszok által feltüzelt és támogatott etnikai orosz szakadárok a Donyeckben? Porosenko és Zelenszkij, amikor továbbgördítették az erőszakos ukránosítást, bízva abban, hogy a Nyugat nem csak a száját jártatja? Vagy Putyinék, amikor most bevonultak? Esetleg megint Zelenszkijék, akik konkrétan a civil lakosságot fegyverezték fel és biztatták Molotov-koktélokkal meg egy szál géppisztolyokkal ellenállásra, ami mérhetetlen mennyiségű polgári lakos pusztulásával járhat?

Oroszországban több helyütt tüntetések kezdődtek a háború ellen, s jön a vád, hogy persze az ellenzék részéről, és persze azokkal, akiknek ez professziójuk vagy meggyőződésük – de vajon az oroszok többsége akarja ezt a háborút? S az esetleg pacifista többségnél tényleg azzal jó kilincselni, hogy Grönlandnál visszafordítjuk a turistagépet, ukrán népdalokkal hekkeljük meg az orosz tévéadásokat, és földhöz vágjuk a rubelt, aminek rövid távon semmi hatása egy lényegében önellátó ország kormánya esetében, viszont végleg kiszolgáltatja neki a népet? Nem az úgynevezett Nyugatnak kellene lennie az okosabbnak, ha már erősebb nem tudott lenni, s kézbe venni a dolgokat ahelyett, hogy fut utána?

Ezek persze csak kérdések. Válaszok nincsenek, csak száraz tények: milliók batyuval a határ felé, szórványos vagy nem szórványos kényszersorozások, egy porig rombolt ország, Putyin-orgonákkal és Molotov-koktéllal kínált lakossággal. Meg mi itt, szerencsére elég messzire ettől az egésztől. De olyan nagyon azért mégsem.

Fotó: Szovjet emlékmű vörösre festett kezekkel Szófiában (Nikolay DOYCHINOV / AFP)