Fáj...

„Álszentség lenne részemről, ha elmennék amellett, ami az elmúlt pár hétben történt/történik velem. Ráadásul annyian kérdezik, miként viselem, ahogy emberek ítélkeznek, hogy megállás nélkül gyaláznak, bántanak engem, a családomat és már a körülöttem lévő embereket, barátaimat is, hogy most úgy éreztem, el kell mesélnem, miként élem meg az elmúlt időszak eseményeit. 

A napokban szembejött velem egy nagyon kedves ismerősöm oldalán az alábbi idézet: »Teendők arra az esetre, ha látsz valakit olyasmit csinálni, ami számodra értelmetlen, de közben ő nem árt senkinek és boldognak tűnik: 1. mondd/gondold: ‘de jó neki’! 2. menj tovább…« – és vége.

Ebben az idézetben minden benne van, amit gondolok a személyemet ért támadásokkal és gyalázkodó véleményekkel kapcsolatban.

Engem úgy neveltek, hogy mondjam el az igazat, azt is, ha valami bánt. Őszintén. Ezért aztán ha mindenképpen el akarom mondani a véleményem, akkor esetleg írok privát üzenetet, ha ismerem a családját, barátait, talán velük felveszem a kapcsolatot, hogy próbáljanak meg ők hatni rá. Igen, volt már rá példa, mert az illető valamiért fontos volt nekem, és tenni akartam érte. Volt, aki kért a tanácsomból, volt, aki nem, és ez így van jól.

Én a hitemmel, az új klipemmel, az öltözködési stílusommal, a hajviseletemmel

Nő vagyok. Valakinek a lánya, a testvére, a felesége, az anyukája, vagy barátja. Egy nő, aki sokáig kereste a helyét, aki próbálta kitalálni, miért érkezett erre a világra és próbált megfelelni vélt vagy valós elvárásoknak.

Nő, aki követett el hibákat és vélhetően még fog is, hiszen emberből van. Igen, »kedves« engem ócsároló, tökéletes, elfogadó, mindent (is) jobban tudó embertársaim…

De, ami a legjobban bánt, az az, amin a családom keresztülmegy. A férjem, aki próbál megvédeni és néha kifordul önmagából a tehetetlen dühtől, a szüleim, akik kénytelenek elviselni, hogy a gyermeküket bántják, és szintén meg van kötve a kezük, mert ez már nem az óvoda, ahol bejöhetnek beszélni az óvónénivel, vagy »Pistikével«, hogy ne húzogassa a hajam uzsonna alatt.

Fáj a szívem a testvérem miatt, aki utál konfrontálódni, de értem felvállalja, mert ő a nagy és erős nővérem. És akiért nem csak fáj, de megszakad a szívem, az a kislányom, aki semmiről nem tehet, aki tiszta, ártatlan kis angyal, és már most azzal kell szembesülnie, hogy anya gyakran sír, mert éppen elolvasott valamit, amit nem kellett volna, és amiben olyan igazságtalan bántás érte, amitől úgy érzi, hogy leforrázták és a szavak szinte belevágnak a húsába. Egy hét alatt szó szerint belebetegedtem abba a negatív energiahullámba, ami a nyakamba zúdult és ágynak dőltem.

Olyan érdekes, de most szembesültem vele, hogy milyen igaz a mondás, miszerint valaki torkig van. A torkom kezdett fájni, de tudtam, hogy most nem fájhat, hiszen pár napon belül volt a nővéremmel közös koncertem. Természetesen azonnal elmentem tesztet csináltatni, ami szerencsére negatív lett, de a fájdalom a torkomban csak nem enyhült, és időközben be is rekedtem. Amikor valaki egy picit is nyitott a spiritualitásra, akkor azért elgondolkodik, hogy »miért veszik el tőlem a hangom?« 

Mert azt érzem, hogy a szó szoros értelmében nem szólalhatok meg. Ha elkezdem megvédeni magam, azzal csak olajat öntök a tűzre és még több támadás ér. Inkább hallgatok. Nem reagálok, mert akkor másnap kezdődik minden elölről és már fáradt vagyok. Nem tudom, hogy mi a bűnöm. Amennyiben az, hogy az új dalom autentikus hangzású és népzenei elemeket tartalmaz, akkor vállalom.

Amennyiben az, hogy »magyarkodom«, mert van a klipemben Dunakanyar, csipke és néptánc, hát azt is vállalom. Amennyiben azt kifogásolja bárki, hogy őstermelőket, mesterembereket mutatok meg benne, és nem statisztáknak fizettem azért, hogy látványosan érezzék jól magukat, ezt is vállalom. Igen, változtam és változom folyamatosan. Egyik nap rövid szoknya van rajtam, másik nap hosszú, egyik nap koszosan ülök a homokozóban Hannival, másik nap a fejem búbjáig sminkben pózolok a mentori székben. Egyik nap Whitney Houstont énekelek a tesómmal a Margitszigeti Szabadtéri Színpad deszkáin, a következőn a pápa által celebrált szentmise előtt énekelek népdalt, sok más előadóművésszel együtt...

Voltam hétköznapi, tapolcai kislány, szeleburdi, »lázadó« kamasz, nagyszájú, tetovált rocker és most egy 33 éves nő vagyok. Mostanra talán én is megismertem magam és van egy értékrendem, egy világlátásom. Nem kizárt, hogy újabb 20 év múlva bizonyos dolgokat másképpen gondolok majd, de szerintem ez az élet rendje. Változunk, ahogy a világ is változik körülöttünk… Jó esetben fejlődünk, és napról napra megfontoltabb, bölcsebb döntéseket hozunk.

Számonkérhető persze, hogyan viselkedtem, mi volt rajtam 16 éve (gyerekként), vagy akár az is, hogy milyen dalokat énekeltem 20 évesen, és mit nyilatkoztam 22 évesen, de ez mit is mutat meg tulajdonképpen? Egyrészt semmit, hiszen ahogy a fentebb is írtam, azóta felnőtt nő, anya lettem, akinek változhatott, átalakult a világképe az elmúlt évtizedben, másrészt, amit már ugyancsak kifejtettem egy korábbi bejegyzésben, legtöbbször teljesen más látszott belőlem az újságok hasábjain, mint ami valójában én voltam.

Nem kérem, és főleg nem várom el, hogy megértsétek, miért fontos nekem a hitem, vagy az Eucharisztikus Kongresszuson való részvétel. Nem ártok vele senkinek, úgyhogy egyszerűen csak arra kérek mindenkit: ne bántson azért, mert keresztény vagyok, ne szidjon azért, mert felvállalom a vallásom, egyszerűen csak mondja/gondolja azt, hogy »de jó neki!«, vagy menjen tovább!”

Borítókép: Földházi Árpád