Kell-e félni a medvétől?

„Mi történik eközben Oroszországban? Látszólag semmi különös. Hiszen ott is tarol a fogyasztói társadalom. Inkább a kínaihoz hasonló módon; a központi kormányzat által preferált oligarchák irányítják a gazdaságot, de az utóbbiak – a Szovjetunió összeomlását követő zavaros, vérzivataros időkben – olyan vagyonra és hatalomra tettek szert, hogy nekik is komoly befolyásuk van a politikára. Tehát az amerikai ás a kínai állam-kapitalizmus sajátos hibridje van jelen. Ebben a helyzetben sikerült Putyinnak kialakítani egy status quo-t. Konszolidálta az elnöki hatalmat, egymás ellen fordította az oligarchákat, így külön-külön ki tudott egyezni mindegyikükkel (amelyikkel nem sikerült, azt eltetette láb alól, mert – elődjével Jelcinnel ellentétben – már megvolt hozzá a megfelelő ereje, és nem is tudtak összefogni ellene), és stabilitást, prosperitást hozott Oroszország számára. Persze, hullámokkal, válságokkal, a társadalom különböző rétegei számára egyáltalán nem egyforma mértékben – de hát ne áltassuk már magunkat azzal, hogy nyugaton ez máshogy lett volna.

Elegáns módszerekkel építette ki és gyakorolja Putyin a hatalmat? Nem. Hatékony, működőképes, a lakosság többsége számára kielégítő az ottani rendszer? Igen. Vannak, akik lázadnak? Vannak. És meg is bánják. De megint csak ne áltassuk magunkat azzal, hogy ez nyugaton olyan nagyon másként lenne azokkal, akik ténylegesen a rendszer ellen lázadnak. Ma annak a kolorádói cukrásznak, aki vallási okokból megtagadta, hogy egy homoszexuális pár számára esküvői tortát süssön, a „felvilágosult”, politikailag korrekt maffia tönkretette az üzletét. Aki kritizálni merészeli a szivárványos vagy a BLM mozgalmat, a bevándorlókat vagy a kritikai fajelméletet, azt kirúgják a cégtől vagy a tanári állásából, és persze azonnal letiltja a Facebook és a Twitter. Ki kell mondani: semmivel nincs ma nagyobb szólásszabadság nyugaton, mint Oroszországban vagy Kínában.

Oroszországot egy dolog azonban jelentősen megkülönbözteti mind Kínától, mind pedig az USA-tól: Oroszország „bezárkózott”, izolacionista politikát folytat. Valami olyasmit, mint Kína korábban évszázadokon át, vagy az Egyesült Államok a XIX. században. Persze, kereskedik, hiszen elsősorban abból él, hogy a gazdagon rendelkezésre álló nyersanyagait exportálja, a számára kevésbé elérhető ipari, mezőgazdasági termékeket pedig importálni kényszerül. Emellett valóban komoly katonai ereje van még mindig. De ezt az erőt azért tartja fenn, hogy senkinek ne jusson eszébe megtámadni, lerohanni, elvenni a nyersanyagait – vagyis mai, nyugaton használt kifejezéssel „odaexportálni” hozzá a demokráciát.

Oroszországnak ma egyáltalán nincsenek hódító, katonai ambíciói. Megváltoztak volna? Nyilván nem. Hanem Putyin egyszerűen józanul gondolkodik. Ráadásul ex-KGB-sként végképp pontosan tudja, milyen óriási erőforrásokat, anyagi áldozatokat követelt meg a szovjet birodalom fenntartása, hatalmas katonai erők állomásoztatása más országokban. Épeszű ember Oroszországban nem akar még egy ilyen kalandot. Az előzőbe konkrétan belerokkantak. (Persze, ilyenkor lehet jönni a Krím félszigettel… De aki kicsit is ismeri a történelmet, és nem csak az Indextelexen olvasott Ukrajnáról, az tudja, hogy a Krím 80%-ban oroszok lakta vidék, és korábban Oroszországhoz is tartozott; Hruscsov egy hirtelen – városi legendák szerint részegen – támadt ötlet alapján adta ajándékba Ukrajnának – ráadásul úgy, hogy akkor mindkét „ország” a Szovjetunión belül volt. Tehát akárhogy is nézzük, a Krím eléggé jogosan az oroszoké, és a népszavazásnál ha voltak is szabálytalanságok, garantáltan elsöprő többség szavazott Oroszország mellett, Ukrajnával szemben.)”