Akkor marad jogállam Magyarország, ha a többség a Fidesz-KDNP-t támogatja jövőre

Miért érdemes a Mandinerben szerepelni?

Azért, mert már alig van hol, ahol érdemes. A Mandiner egy jól szerkesztett, tartalmában figyelemfelkeltő és stílusában, nyelvhasználatában is (többnyire) igényes lap. Miután nem mindig van időm, hogy kiolvassam, félre szoktam tenni a félbehagyott lapszámokat: „majd még el kell olvasnom!” Aztán, mikor már összegyűlik belőlük annyi, hogy reménytelenné válik a terv, akkor szomorú szívvel új ciklust kezdek.

Mire lehetnek a magyarok a leginkább büszkék az elmúlt két évben?

Kezdjük az olimpiai játékokkal: Magyarország sportolói a hagyományainkhoz méltó módon szerepeltek, nemcsak az aranyérmeket vagy a dobogós helyezéseket, de a pontokkal jutalmazott eredményeket tekintve is. Nemcsak örömet szereztek sokmillió magyar embernek, nemcsak elismerést vívtak ki a hazájuknak, hanem – remélhetőleg – nagyon sok fiatalnak mutatnak példát egy olyan világban, amely egyre inkább arról akar meggyőzni bennünket, hogy erőfeszítések, munka, fegyelem és áldozatvállalás nélkül – sőt: értelmes célok nélkül – is lehet élni. Valóban lehet, csak az az élet könnyen unalomba, boldogtalanságba és rosszindulatba fulladhat. Nem mindenkiből lesz olimpikon – még csak élsportoló sem –, de mindenki lehet jó valamiben, amivel a többi ember életét is jobbá teheti, és ami által önmagát is jobban becsülheti. A tokiói olimpia számunkra a nemzeti önbecsülés egy újabb kiemelkedő ünnepévé lett. Köszönet érte a versenyzőknek, edzőiknek, csapattársaiknak, sportvezetőiknek és a szurkolóknak is!

Ugyancsak köszönet illet mindenkit, aki munkájával, hivatásának áldozatos gyakorlásával, türelmével, fegyelmezettségével, mások bíztatásával és támogatásával hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország – világ-összehasonlításban is kiemelkedően – jól kezelte a koronavírus-járvány egészségügyi és gazdasági következményeit egyaránt. Gyakran rosszabb véleménnyel vagyunk önmagunkról vagy a lehetőségeinkről, mint az indokolt lenne. Az olimpiához hasonlóan a világjárvány is lehetőséget adott, hogy másokkal összevetve alkothassunk képet önmagunkról, és nem kell szégyenkeznünk. Türelmesebben, fegyelmezettebben, okosabban és egymás iránt felelősebben küzdöttük át magunkat idáig a járványon, mint jó néhány más, sokak által talán irigyelt ország. Ez is – mint az olimpiai érmek – az egész közösség sikere, ami persze azt is jelenti, hogy benne van azok „teljesítménye” is, akik visszafelé húzták a szekeret, vagy egyenesen az árok felé akarták azt taszigálni. De ez csak még értékesebbé teszi a többiek erőfeszítéseit. 

Merre tart Magyarország a következő időszakban?

A következő időszakot a választási kampány vezeti be, és a 2022-es országgyűlési választások határozzák majd meg. Ha az ellenzéki politikusok fenyegetőzéseit és híveik uszító hozzászólásait komolyan vennénk, akkor azt is válaszolhatnánk a feltett kérdésre, hogy menetelünk a polgárháború felé, ami – lássuk be – mégiscsak ironikus, ha belegondolunk, hogy a rendszerváltozás kezdetén sem volt senkinek ilyen érzése. Úgy látszik azonban, hogy a volt (ifjú)kommunisták utolsó eresztése nehezen viselné, ha úgy tűnne el a történelem süllyesztőjében, hogy egy kis akasztgatással vagy néhány sortüzecskével se tiszteleghetne Szamuely, Korvin Ottó, Biszku Béla vagy Apró Antal általuk hőn tisztelt emléke előtt. Néhány magáról megfeledkezett értelmiségi emellett elkezdte leporolni a „forradalmi törvényesség” elméletét megalkotó klasszikusokat. A hozzájuk csapódott ifjú gárdisták pedig – igazságtalannak érezvén, hogy nekik még a rendszerváltozás fékezett habzású izgalmaiból sem jutott – szívesen lobogtatnák zöld (vagy szivárványszínű) könyvecskéiket valamiféle új kulturális forradalom utcai harcosaiként. A választók többsége, tán még az ellenzéki szimpatizánsok jó része sem hiszi komolyan, hogy mindez több lenne néhány nekivadult hordószónok dühkitörésénél. Pedig óvatosságra kellene inteni mindenkit, ha az országhatárokon túl tekint: a nemzetközi baloldal éppen most számolja fel azt a kulturális közös nevezőt, amelynek talaján a nyugati világban a demokrácia egyáltalán létre tudott jönni. Gyurcsányék már a 2006-os országgyűlési választások előtt (és nem után!) kezdték előkészíteni a nemzeti oldallal való erőszakos leszámolás programját, s az első megtett lépéseket a nyugati demokráciák és az EU intézményeinek beszédes csendje kísérte. 2022-ben pedig alappal reménykedhetnek egy ennél aktívabb „internacionalista segítségnyújtásban” is.

Magyarország azonban – minden ellenkező híresztelés dacára – ma még jogállam. Ha a többség a következő választásokon a Fidesz és a KDNP szövetséget támogatja, akkor az is marad. Akkor az ország társadalmi és gazdasági értelemben tovább halad azon a felfelé ívelő pályán, amelyre az elmúlt száz éves történelmükben nemigen találni példát. Akkor Magyarország és a magyar nemzet megtartja, sőt növelheti az esélyét arra, hogy felzárkózzék a világ legversenyképesebb országaihoz, miközben megerősíti önmagát mint közösséget – egyfelől tovább erősítve a társadalom törzsét adó középosztályt, egyúttal felemelkedési lehetőséget nyújtva az alul lévőknek, másfelől pedig tovább szőve a Trianon által szétszakított nemzetrészeket újra összekötő szálakat. Akkor Európa számára is nyílik némi esély, hogy legyen hová menekítenie valódi, többezer éves értékeit.

Nyitókép: Földházi Árpád