A mi történetünk

„A politikában jóval nagyobb a jelentősége a saját narratívának, mint a való életben. Ha ugyanis a barátommal vagy a szomszéddal beszélgetek, akkor – optimális esetben – elmondjuk a véleményünket valamiről, meghallgatjuk a másikat, aztán szépen hazamegyünk abban a tudatban, hogy igazunk van, a másik pedig értetlen marha.

Hiszen magyarok lennénk, vagy mi a szösz: olyasmi pedig párducos Árpád óta nem esett meg a honban, hogy közéleti vitában igazat adnánk egy másik magyarnak.

Ezzel szemben a politikában nem egyszerűen egyetértésre vagy egyet nem értésre megy ki a játék, valójában csak annak hallatszik a hangja, aki a saját történetét mondja. És ha az a történet elég meggyőző vagy érdekes, ha az emberek többsége egyetért a tálalás módjával, időzítésével, ha a történet tartalmát igaznak találja, akkor a politikai ellenfélnek össze kell kapnia magát, amennyiben szorítóban szeretné tölteni a következő menetet is.

A hazai baloldal legnagyobb rákfenéje, hogy vezetői tökéletesen alkalmatlanok, hülyék és impotensek. Ha valaki túlzottan szigorúnak találná ezt a minősítést, egy pillanatra révedjen vissza Kunhalmi Ágnes kamerák előtti hahotázására, Jakab Péter parizeres-piros aranyos jelenetére, Gyurcsány Ferenc mámoros pillanataira, Fekete-Győr agresszív kismalac momentumaira. Hogy mégis versenyben vannak, kizárólag külföldi szponzoraik érdeme. Azok terelték egybe őket, és húznak most tizenkilencre lapot: vagy bejön, vagy nem jön be. Ha ez utóbbi, akkor tényleg égszakadás, földindulás várható a baloldalon, mert tizenhat esztendő hatalmon kívül bizony már több a kínos kategóriánál.”