Oltásfélelem

„Hogy lehet, hogy abból lesz tűz, hogyha oltasz? – teszik fel a zavarba ejtő kérdést a magyar nyelvű hiphop megújítói, Akkezdet Phiai, a válasz pedig húsba vágóbb, mint valaha, mára ugyanis a komplett civilizáció így járt.

Az emberiség oltástól való félelme egyidős az oltással. A psziché ösztönvilág felé nyitott mélységeibe vezet a kérdés: mi okozza az elemi rettegést a tűtől, a bőr alá hatoló idegen testtől és az azzal járó fájdalomtól. S nemcsak az ember irtózik a szúrástól: kutyákat karban kell az állatorvosi rendelőbe vinni, miközben a tű látványától szűkölnek, tömegével látni gyermekeket, akik képtelenek kiheverni a csecsemőkori oltás sokkját: túl nagy trauma volt nekik, hogy édesanyjuk odadobta őket a fájdalomnak. Sok közülük hiába nő fel, megmarad bennük a bizalmatlanság a tűvel szemben, s olyanok is akadnak köztük, akik nem állnak meg a szorongásnál, hanem racionális érveket gyártanak a tudattalanjukban megbúvó démonok igazolására – ők az oltásellenesek.

Ez a mém megtévesztésig hasonlít a zsidó világ-összeesküvésre. A történelem nem arra tanít, hogy az erős és gyarapodó zsidó közösség bármelyik társadalom katasztrófáját jelentette volna – épp ellenkezőleg: a zsidóság prosperitása a társadalmak egészének gyarapodásával járt akár a dualizmus idején Magyarországon, akár a keleti part metropoliszainak épülésekor az Egyesült Államokban. Ahogy a zsidó közösségek elüldözése soha nem oldotta meg azokat a gazdasági és társadalmi problémákat, amelyekért az antiszemita mozgalmak a zsidóságot tették felelőssé, ahogy nem tűnik úgy, hogy az arab országok sikeresebbé váltak a zsidó diaszpórák elüldözésétől, ahogy a középkori spanyol állam nem számolta fel belső problémáit azzal, hogy tömegesen üldözte el a zsidókat, viszont monetáris és kulturális válságba sodorta magát, ugyanígy köztudott, hogy az oltás előtti korokban járványok tizedelték az emberiséget, és hogy védőoltás nélkül a ma embere soha nem élne ennyire sokáig. A zsidótól meg az oltástól való félelem és az ezekkel szemben táplált ellenségesség mégis ott szunnyad kitörölhetetlenül a nyugati kultúra mélyén – sőt: e két pusztító mém alátámasztására szolgáló összeesküvés-elméletek a közösségi média korában minden korábbinál tömegesebbek és virálisabbak.

Két rossz stratégia vetélkedik a zsidóságot és az oltást illető konteók híveivel kapcsolatban. Egyik a civilizációból való száműzése azoknak, akik ilyen primitív, de ragályos világmagyarázatokhoz menekülnek a felfoghatatlanul bonyolult és szorongatóan kiszámíthatatlan valóság kihívásai elől – a tiltás azonban csak ellenállást, kiválasztottságtudatot, áldozati identitást és ezekben való megigazulást eredményez, szabad polgárok társadalmát pedig nem lehet berendezni arra, hogy szüntelenül gondolatok körül csendőrködjön. A másik lehetőség a vita, amelyet bár időről időre érdemes megkísérelni, tagadhatatlan azonban, hogy bár mindkét mém irracionalitásból táplálkozik, híveiknek mégis van egy sajátos érvkészletük, amelyet örömmel mérnek össze lépten-nyomon bárkiével – hisz ki ne hallott volna még csaló gyógyszercégekről, mérgező gyógyszerekről, rossz minőségű kínai és orosz termékekről, az Egyesült Államokban tomboló opiátkrízisről, ahol a gyógyszergyárak profitéhségébe százezrek haltak bele az elmúlt évtizedek során? Tényleg megállapítható, hogy minden vakcina jó és mellékhatásmentes? Nyilvánvalóan nem. Tényleg megállapítható, hogy minden zsidó jó szándékú és tisztességes? Nyilvánvalóan nem. Hisz vannak becstelen zsidók – ahogy vannak becstelen angolok, franciák, németek és magyarok is. Tényleg megállapítható, hogy nincsenek titkos társaságok, amelyek jelentős befolyást gyakorolnak a politikára? Nyilvánvalóan nem. Köztudott, hogy vannak titkos társaságok – s mert titkosak, mi sem könnyebb, mint befolyásuk mértékét túlbecsülni.

Erre az elemi bizonytalanságra épül a konteóhívők önmagában véve intakt érvrendszere, s hiába válik komikussá, hogy Salgótarján külsőn a helyi italkimérés törzsvendégei mindent tudnak a világot mozgató, szupertitkos összeesküvésről, mégsem lehet egy alapvetően pszichológiai problémát vitával megoldani. A pszichoterápia sem arra épül, hogy a terapeuta páciensét a valóság természetéről leckézteti.

Úgy gondolom, hogy személyes példamutatással, átlátható döntésekkel, oktatással, kultúrával, valamint több és még több tudománnyal nagyon sokat lehet javítani a helyzeten – a pusztító mém, az elemi gyanakvás mégis megmarad. Nem a félelem mítoszaival való konfrontáció, hanem ezen energiák átcsoportosítása a járható út.

Félsz az oltástól? Én is. De én még jobban félek a tartósítószerektől, a gyorséttermi kajától és a koronavírustól. Ezek biztosabban ölnek meg.

Félsz az oltástól? Én is. Éppúgy, mint minden más gyógyszertől, mert még a legártalmatlanabbnak is ezerféle mellékhatása lehet.

Félsz az oltástól? Én is. De még jobban félek a nagyvárosi levegő károsanyag-tartalmától, amelybe minden évben tízezer honfitársam hal bele – és senkit nem érdekel, mert nem lehet sem félelmetes science fiction mítoszokat, sem törzsi ösztönöket mozgósító közgyűlöletet hozzárendelni. Ilyesmire legalábbis még nem gondolt senki.

A halálfélelem és az elemi bizalmatlanság evolúciós ösztöne az ember mivoltának legállandóbb kísérője. Bármilyen felvilágosult is egy kor, bármennyire érti is a világot, ezt nem teheti semmissé – küzdhet, és küzdenie is kell ellene, mégsem győzheti le soha. Még kevésbé lehet magabiztos és fölényes ma a nyugati civilizáció, amely hiába tud oly sokat a világról, ha semmit nem mer tenni érte. A nyugati embernek bőven van oka félni. Nyilván nem a járványoktól, s még kevésbé az oltásoktól – sokkal inkább az emberi kapzsiságtól és mohóságtól: a korlátozhatatlan és fenntarthatatlan növekedéstől, a bioszféra meg az ökoszisztéma pusztulásától, a demokráciák cselekvőképtelenségétől és a közéleti gyűlölködés elhatalmasodásától.”