Mégis, mit vártunk?

„Miért mi magunk segítjük fel készségesen az ereszre, még a hátizsákját is kézbe adjuk, hogy kimászhasson szorongatott helyzetéből, és győzelmet hirdethessen? Miért veszítik el legjobbjaink közül néhányan a reményt egy uniós haladék nyomán?

Tudom. Egy évtizednyi NER nyűtte az idegeinket, leszívta energiáinkat. Rossz levegő, rossz szájíz, egy kelkáposztaszagú rendszer. Hát persze, hogy szívesen fogódzunk minden külső reménybe. Valaki majd szétcsap a tolvajok között. Miközben mondjunk egyetlen európai országot, amelynek mi segítettünk kiharcolni a szabadságát, vagy egyáltalán tudnánk, mikor vannak náluk választások, és ezt bármely döntésünkben szempontnak tekintenénk!

Igen, jó lett volna, ha egy uniós mechanizmus most azonnal számon kér minden disznóságot, megszégyeníti a bűnösöket, és elveszi a pénzt – illetve nem mindet, csak Mészáros Lőrincét meg Orbánékét, meg itt a sarkon azét a kellemetlen képű boltosét, aki mindig többet számol. Ha jön Európa, majd jól megmutatom nekik, hol lakik.

Most pedig, mert előbb még jön egy bírósági normakontroll, ami nincs szinkronban a választási naptárunkkal, épp az eddig legtöbbet belefeccölőknél szakad el a cérna. Orbán éppen azon van, hogy egyetlen szépítő gólra hivatkozva a meg nem nyert meccsen győztesnek kiáltsa ki magát. Mi meg segítünk: lám, most is kidriblizte! Nem, nem driblizte ki. Próbálta, de a kormányválsággal küzdő lengyelek hamarább feladták. Orbán a szemtelenebb szereplő volt, de nem a fontosabb.”