Az SZFE diákjai szabadságharcosok

„Párbeszéd nincs! Fogjátok már föl végre, hogy NINCS!
És még valami, mert ezzel is találkoztam egy kedves, szeretett kollégám nyilatkozatát olvasva. Ő azt mondta, hogy Lajos Tamás »jót akar«. Igen, a párbeszéd mellett ez a másik gyakran ismételgetett érv, hogy »ő csak jót akar«. Valaki, aki egy illegitim kuratóriumban ül (azért illegitim, mert a kuratórium az egyetem autonomiájának felszámolása árán jött létre, értsd az SZFE egyetlen tagot sem delegálhatott), és egy szava nincs az érintett egyetem tanárainak nyilvános megalázása ellen, az sokat akarhat, de jót (értsd közjót!) biztosan nem. Az, akit nem érdekel az egyetemi autonómia és az emberi méltóság az ugyanabban az ügyben már nem tehet jót, mert alapvetően rosszat tesz. Magyarázkodhat azoknak, akikkel együtt dolgozik, akiknek számla ellenében fizet, akik kvázi belőle élnek, de a nagy nyilvánosságban munkáját már elvégezte. Hiába akart a szakmának jót, ha egyszer olyat tett, amit nem szabadna. Miután egy szava sem volt a méltánytalanság ellen, kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy neki mindez érdekében állt. Neki volt jó, nem nekünk.

Vigyáznunk kell azzal, hogy egzisztenciális és szakmai előmenetelünket ne kössük össze a közjó kérdésével. Azért, mert velem egy producer kedvesen viselkedik, attól még lehet gazember. Attól, mert nekem olyan jókat mond, attól még a valóságban cselekedhet ezzel ellentétesen. A jó, mindig relatív, de a közjó viszonylag könnyen érzékelhető. Amikor szakembereket szakmai érvelés nélkül ítélnek el szakmai ügyekben, amikor a szakmai kérdéseket – bár volna rá lehetőség – nem szakmai környezetben, hanem kormányzati támogatással a nyilvánosságban, lózungokat puffogtatva ítélek el, akkor olyat tesznek, ami a közjó szempontjából káros. Lajos Tamás és tsi. rettenetes precedenst teremtettek azzal, hogy szó nélkül beültek egy kuratóriumba, és tétlenül nézték, ahogy egy állami egyetem köztiszteletben álló tanárait a – neki kedves – párt médiája kibelezi és a kutyák elé dobja. Nem lehet egyszerre kiállni Székely Gábor és Lajos Tamás mellett. Ez a történelmi realitás.

Én is sajnálom, hogy így alakult, én sem e mellett érveltem 2011-ben több tízezer ember előtt. Nem ezt akartam, de ez lett, ezt dobta ki a gép, életem legaktívabb éveiben (sokakkal együtt) arra jutottam, hogy a partvonalon kívülről kiabáljak. Bár alig hallatszik a hangom, vannak, akik szerint még így is túl hangos, jobb volna, ha ennyi sem lenne belőlem (és a többiekből, akikkel sorsunk közös). Nem akartam, de ha már így alakult, legalább érteni akarom, hogy mi történik. Érteni és nem érezni. Ma már nem lehet komolyan venni azt, aki párbeszédet sürget anélkül, hogy megnevezné azokat, akik miatt nincs és nem is lehet párbeszéd. Ma harcolni kell! Utolsó akadályokat görgetni a szakmaiatlanság és embertelenség mindent fölzabáló masinája elé.

Az SZFE diákjai szabadságharcosok. És ne azért szeressétek őket, mert olyan kedvesek, viccesek és kulturáltak. Azért szeressétek őket, mert eltökéltek és fáradhatatlanok. Szeressétek őket akkor is, ha kiabálnak, ha nem kedvesek, ha nem pont olyanok, mint amilyennek a ti még nem eléggé felnőtt, nem eléggé demokrata lelketek kívánná azt otthonról a képernyő elől. Akit taposnak, annak joga van úgy viselkedni, ahogy csak akar. A fájdalom nem kedves és nem kulturált. A fájdalom könyörtelen, és sohasem tudhatjuk, hogyan éljük túl. Ha majd legyőztük azt, ami fájdalmat okoz (mert egyszer legyőzzük ebben biztos vagyok), akkor majd jöhet a párbeszéd. De amíg a torkunkon térdelnek, nem beszélgetünk. Nem beszélgetünk, mert NEM HAGYJÁK!”