A két Lengyelországról

A lengyel elnökválasztás felhangjai és eredménye sok magyart meglepett. Hát már Lengyelország sem a régi? A végül 51-49% arányban támogatott konzervatív, illetve liberális erők küzdelme tényleg azt sugallja, hogy bizony nem. Úgy látszik, eltűnőben ott is a hagyománytisztelet és a vallásos értékrend, és sokan joggal ijedtek meg, hogy Magyarország elveszíti szövetségesét.

A választás utáni első kormánypárti, azaz konzervatív hang ehhez képest fényes győzelemről beszélt. Azt emelte ki, hogy Andrzej Duda köztársasági elnök igen magas részvételi arány mellett tudta újraválasztatni magát kihívójával, Rafał Trzaskowski varsói főpolgármesterrel szemben. A győzelem azonban kétséges. Duda ugyanis a keleti és déli vajdaságokban tudott nyerni, míg kihívója a fejlettebb nyugati és északi régiókban, ideértve az ország közepén fekvő fővárost is. Még jellemzőbb, hogy Duda csupán hat vajdaságban győzött, Trzaskowski viszont tízben. A térkép azt mutatja, hogy

és hosszabb távon nem a hazafiaknak áll a zászló.

De mégis, mi történik Lengyelországban a barátainkkal? Milyen törésvonalak és harcok jellemzik a társadalmukat, s miféle tanulságokat vonhatunk le magunknak ezekből?

*

Először is, tegyük tisztába lengyelképünket! Egyesek ugyanis kézlegyintéssel intézik el a 40 milliós népet a nem sokra becsült szlávsága miatt, mások viszont a legbolondosabb barátot látják bennük, akikkel mindig jókat lehet ünnepelni. Valójában a nálunk négyszer nagyobb, az elmúlt harminc évben páratlan gyarapodást felmutató és európai szintű hatalmi státusra aspiráló országban

Zenénk, irodalmunk, művészetünk már rég nem versenyképes a piacukon, sőt a borkereskedésekben sem aratunk sikereket. (Az 1700-as évek végén a francia diplomácia különben úgy vélte, hogy száz évvel vagyunk elmaradva a lengyelektől, s a legjobb az lenne, ha országunkat szépen felosztanák a szomszédok között. Trianon évfordulójához ez is egy adalék.)

Amikor írni kezdtem ezt a cikket, megkérdeztem lányom lengyel barátnőjét, Marysiát, hogy miben látja országaink különbözőségét. Az egyetemista tavaly néhány napig a vendégünk volt, s nem számítva egy gyerekkori nyaralást, nem igazán tud semmit a mindennapjainkról. Némi gondolkodás után szinte szó szerint a következőt mondta:

„Mi munkamániások vagyunk. A történelmünk nehézségei miatt mindig sokat kellett dolgoznunk, hogy felszínen tudjunk maradni. A nagyszüleim még most is szégyellik magukat, ha nem találnak maguknak tennivalót a ház körül, s csak ünnepnapokon képesek lelkiismeretfurdalás nélkül pihenni. A magyarokra úgy tekintünk, mint olyanokra, akik jobban tudják élvezni az életet nálunk. Nemcsak a munka teszi ki a napjaikat, de módot találnak a szórakozásra is. Ma egyre több lengyel teszi fel magának a kérdést, hogy mi értelme egész életen át csak robotolni?”

*

A dolgosságról nekünk persze más ötlik az eszünkbe. Irigykedve nézzük, hogy Krakkót az elmúlt két évtizedben kétszer újították fel, mivel európai kulturális főváros és az eucharisztikus világkongresszus házigazdája lett. Új negyedeket építettek gyönyörű modern épületekkel, és itt most ne olyanokra gondoljunk, mint a ferencvárosi rehabilitáció fakó egyenházai vagy a „Kiscsernobil”, azaz a betonszarkofágra hajazó MÜPA. Hanem műalkotásokra, melyek megannyi varázslattal kápráztatják el a téglagótika gyönyörű, nyolcszázéves városának lakóit.

A lengyel reggelek egyébként is teljesen máshogy indulnak, mint a miéink. A boltosok sorban takarítják fel üzleteik környezetét, még a táblákat is áttörlik, és piszkot, odapiszkítást soha, sehol nem látni. A kiszolgálás magas szintű, érződik a régről való polgári attitűd. Az, hogy tartozni akar valahová a tulajdonos vagy az alkalmazott, hogy az életben célt és rendeltetést akarnak látni, s

Krakkó és a szlovák határ között százkilométeres út vezet monoton fenyvesek közt, tanyák százai mellett. Egyetlen rendezetlen portát vagy szemétkupacot sem látni, ellenben minden épület jól karbantartott, szinte egyforma. Az itt élők még most se azzal akarnak különbözni egymástól, hogy kinek rózsaszínűbb a háza vagy magasabb a kerítése – utóbbi máskülönben ismeretlen is errefelé.

A hirtelen jött fejlődés, a motorizáció, az európai integráció, de még a brazil tévésorozatok is persze megbontották a hagyományos családi és társadalmi kapcsolatokat és új életformát hoztak. Sokan dolgoznak Nyugaton vagy olyan cégeknek, amelyek nyugati tulajdonban állnak. Ámbár lengyelekre gondolva elsőként mindig jusson eszünkbe az 1792-es alkotmányuk, mely az első kartális alkotmány volt Európában, és az 1831-es levert szabadságharcuk, ami után ezrek – Chopin, Bem, a Czartoryski hercegek – menekültek Nyugatra. Ezek miatt ugyanis igencsak előbb és másképp „nyugatosodtak”, mint ahogy mi, és népes, élénk emigrációjuk él azóta is szerte a világban.

*

Kérdés, hogyha ennyire idilli a helyzet, akkor mégis miért akarnak változást a lengyelek? A válasz egyszerű: elidegenedés és propaganda.

Marx szerint – hogy kellően stílusosan igazodjunk a trendi politikai irányokhoz – a modern ember munkája áruvá lesz, amit már nem a saját örömére és gyarapodására végez. Ám minél többet dolgozik, annál nagyobb hatalomra tesz szert felette az idegen világ és a tőle elidegenült munka. Élete nem az övé immár, hanem a munkáé s azé a dologé, amit előállít. „A munkás otthonosan csak a munkán kívül érzi magát, a munkában idegen. Otthon akkor van, ha nem dolgozik… Munkája kényszermunka.”

A világháborúról vagy a szocializmus nincstelenségéről már csak keveseknek van emléke.

akik nem önmagukban, hanem valami távoliban, messziben keresik boldogságukat és emberi lényegüket. Nem látják, hogy egy vállalat csillogó irodájában még nagyobb boldogtalanság és frusztráltság vár rájuk, mint otthon a körtefánál. Kár lenne tagadni, hogy az elvándorlással és a gyökértelenné válással Lengyelországban is egyre nő a pótszerekhez forduló, boldogtalan fiatalok száma, akik szörnyű lelki és anyagi terhet jelentenek családjuknak éveken át.

Néhány napja egy külföldi hölgy szóvá tette internetes csoportunkban, hogy egy krakkói virágbolt tulajdonosnője nem tudott angolul, és ezért nehezen értették egymást. Majd megkérdezte tőle, hogy miért nem tanul idegen nyelvet, ha már el akar adni külföldieknek. A tulajdonosnő erre kidobta az üzletéből, sőt azt javasolta neki, hogy hagyja el egész Lengyelországot, ezen a földön ugyanis lengyelül beszélnek. A vásárló megkérdezte a csoport tagjait, hogy mi a véleményük. A legtöbben – főleg nyugatiak, akik olcsóért tanulnak itt – rasszistának nevezték a házigazdákat. Az persze egyiküknek sem jutott eszébe, hogy akár ők is tanulhatnának lengyelül, akkor ugyanis még tandíjat sem kellene fizetniük.

Maga az eset látlelet. A sértett külföldi azt hazudja, hogy kommunikációs nehézségei támadtak egy „elmaradott” lengyellel, de senkit sem zavar, hogy ehhez képest egész szépen elbeszélgettek. Közzéteszi a bolt és az eladó fényképét is, mert a jogállam és a jóízlés szabályait Kelet-Európában nem kell betartani. Majd jön állítólag lengyel részről a nacionalista gőg, amit általános értetlenség fogad a külföldiek körében, mondván, hogy hát a kibérelt Lengyelország akkor nem a miénk? Tényleg nekünk kell alkalmazkodni hozzájuk náluk? Az átlag lengyel naponta találkozik ezzel a konfliktussal, hiszen ezernyi a külföldi vállalat és dolgozó. Szégyelli magát a „tanulatlan” honfitársai miatt, és vendégszerető emberként bántja, ha rosszul érzi magát a külföldi.

hogy el kell innen mennünk. 

Szomorú látni a dolgos embereket megvezetve, telve keserűséggel – lényegében semmi miatt.

Provokációból viszont tényleg nincs hiány. A gdański Justyna Zorn férjével pszichológiai, szociológiai és neurobiológiai tanácsadást nyújt párkapcsolati válságban lévő hölgyeknek. Nemrég rárepülve egy korábbi alapos kampányra pénzgyűjtésbe kezdett, majd nyílt levelet tett közzé fizetett hirdetésként Ferenc pápának címezve a baloldali olasz La Repubblica újságban. Az előzmény a Sekielski-fivérek híres dokumentumfilmje, ami a papi pedofíliáról és ezen ügyek egyházi eltussolásáról szól. A szükséges 43 ezer złoty (kb. 3,5 millió forint) segítségével azt üzente meg, hogy Lengyelországban „támogatják” a papi pedofíliát, és a Vatikán beavatkozását kérte a lengyel egyház megtisztításáért. Az esetet világhírré természetesen a New York Times tette, ami el is várható egy ilyen fajsúlyos aktivista esetén, akinek legutóbbi novemberi tüntetésén – írd és mond – százan vettek részt. Nyílván a szükséges pénzt is ők biztosították. Mindazonáltal a hétköznapi emberek nem ezek alapján ítélnek, ők azt látják, hogy országuknak megint rossz híre kelt. Zorn asszony viszont egyik interjújában elszólta magát, hogy nem is a pedofília bántja igazán: „Argentínában – ahol korábban éltem – a keresztnevén szólítják a püspököt és senki sem csókol neki kezet”. Magyarán az egyházzal van baja, s ezért nem a rendőrséghez fordult.

Különben hogy kell neurobiológiai tanácsot kérni és mennyibe kerül az ilyen? 

*

Ez tehát a lengyel hétköznapok hol szórakoztató, hol bosszantó, hol elkeserítő világa – de a politika szintjén már konkrétabb és igazán nyomasztóbb eseteket látunk. A lengyelországi közéleti viszonyokba szinte naponta avatkoznak be komoly nemzetközi erők, semmibe véve a lengyel nép önrendelkezéshez való jogát, kétségbe vonva választások eredményét és jogállami szervek autonómiáját. Januárban például lengyel és külföldi bírák, ügyészek tüntettek talárba öltözve Varsóban, már nemcsak a bírói jogállásról szóló törvény, hanem a lengyel jogállamiság helyzete miatt is. A választások után pedig Brüsszel megüzente, hogy akár közvetlenül az önkormányzatokkal is tárgyalna ezentúl a forrásokról,

A baloldali újságok most azt hirdetik, hogy Duda újraválasztását szerte a világon a homofóbia, az antiszemitizmus és az Európa-ellenesség győzelmeként értékelik, és az ország mély nemzetközi elszigeteltségét jósolják. Sokan hivatkoznak például a The Times-ra, ami arról lamentált, hogy a Brexit idején ugyan jó kapcsolatok alakultak a konzervatív lengyel kormánnyal, Boris Johnson azonban lazítani fog ezen a homofóbia és az antiszemitizmus miatt.

Hogy mennyire működik amúgy a jogállam, azt néhány mostani eset is bizonyítja. Az egyikben megsemmisítettek egy önkormányzati döntést, ami az LMBTQ ideológia terjedésének kívánt gátat szabni, korlátozva a közterületen és az iskolákban zajló tevékenységeket. A másik ügy azzal kapcsolatos, hogy Kaczyńskiék nemrég módosították a büntetőtörvénykönyvet, részben az egyre brutálisabb erőszakos bűncselekmények visszaszorítása érdekében, részben pedig a közvélemény nyomásának engedve. A baloldal természetesen azonnal teljes pályás letámadásba kezdett külföldi erőket is mozgósítva, ami után az alkotmánybíróság úgy döntött, hogy megsemmisíti ezen rendelkezéseket. Mint mondták, a drasztikus büntetések tagadják a rehabilitáció létjogosultságát és a büntetőjogot a puszta bosszú szintjére süllyesztenék, szembe menve a humánum követelményeivel. (Emlékeztetőül, az USA-ban akár ittas járművezetés miatt is súlyos éveket kapni, ha ez halálos eredménnyel jár.)

Ha valaki azt hiszi, hogy a választóhelyiségek bezárásával és a szavazatok összeszámlálásával legalább rövid időre csitulni fog a helyzet, az téved.

Kaczyński – akit sokan kigúnyoltak azért, mert a választások idején visszahúzódott imádkozni – kijelentette, hogy 2030-ig minden választást meg kell nyerni. Az előttünk álló idők alaphangját megadva közölte, hogy a választás „egy harca volt mindenki ellen”, és az erők kiegyenlítése érdekében meghirdette, hogy „a lengyel sajtó lengyel legyen”. Megyei lapok vásárlásáról szólt, s olyan szerinte ellenséges médiákról, mint a Ringier-Axel-Springer tulajdonában álló Fakt és az amerikai Newsweek lengyel kiadása.

Az ellenzék részéről ezzel szemben „nagy, rendszerszerű” választási csalást is emlegetnek. Konkrétumokat még nem mondanak, de „kivételes botrányról”, le nem pecsételt szavazólapokról, a köztévé elfogultságáról beszélnek. Az ellenzéki kampánystáb két tagja, Cezary Tomczyk és Barbara Nowacka közölte, hogy a legfelsőbb bírósághoz fordulnak a szavazási eredmény felülvizsgálata érdekében, követelik a külügyminiszter lemondását, s a közvélemény további hiszterizálása céljából azzal fenyegetőznek, hogy a történtekért egyszer valamennyi szereplőnek felelnie kell még. Ez utóbbi nagyon más eset, mint amit itthon valaha is láttunk vagy megszoktunk, hiszen munkát végző egyszerű embereket fenyegetnek akár börtönnel is.

A Die Welt újságírója még a kampány idején azt találta írni, hogy német szempontból jobb elnök lenne Trzaskowski, ő ugyanis nem igyekszik kártalanítást érvényesíteni Németországgal szemben a második világháborús pusztításért.

mire ez ellen több tucatnyi külföldi tudósító tiltakozott. Úgy tűnik, hogy a lakosság egy része nem érti, hogy itt már nem elvont alkotmányos tételek köre a tét, vagy az, hogy honnan és mennyiért szereztek be lélegeztető-gépeket Kínából. Egy olyan hatalom játszik velük, mely nem közöli, hogy mik is lesznek a játékszabályai és milyen élet remélhető tőle.

Fura, hogy miközben a lengyelek annyival megelőztek minket a polgárosodás terén – az arany középkort lezáró kopernikuszi világképet lengyel földön fogalmazták meg –, az elidegenedésben mégis mintha mögöttünk lemaradva járnának, talán a máig megőrzött hitük miatt. A legfontosabb kérdés így most az, hogy akár tulajdon biztosításával, akár további demokratikus intézményekkel sikerül-e a fiataloknak életcélokat találniuk a boldogságot egyedül biztosító tradicionális keretek között.

Nyitókép forrása: Reddit