Ha valamibe, a leszarom-mentalitásba beledögölhetünk, magyarok

„Most vizsgázik az ország veszélyhelyzetből. Persze, szeretjük inkább azt gondolni, hogy a kormány vizsgázik, a hatóságok vizsgáznak, a szolgáltatók vizsgáznak, az állam, a bank, az atyaúristen vizsgázik. Bárki, csak mi nem.

Csakhogy a hivatalosságok szintjén lehetne itt az utolsó élvasalásig minden rendben, ha a lakosság az alapvető – kételemis fogalmi készlettel is belátható – járványügyi normákat képtelen betartani. Amíg fel sem fogjuk, hogy basszus, ez most az a helyzet, amikor másképp kell viselkedni, lejönni az eddigi rutinokról, de hipergyorsan. Azért beszélek így, mert a napokban elmentem bevásárolni.

A veszélyhelyzetre vonatkozó intézkedések amúgy sokszorosan érintenek, ugyanis egy házban lakom négy iskolás gyerekkel, egy autoimmun beteg, nemrég operált asszonnyal, valamint egy tüdőbeteg, hetvennyolc éves nénivel – a fiaimmal, a feleségemmel és az édesanyámmal.

A mama külön lakásban él, néhány méterre tőlünk. Nem járunk most át, telefonon érintkezünk, meg a kertben integetünk egymásnak. Annyiszor mosunk kezet, hogy az már szinte fáj. Naponta porszívózás és fertőtlenítőszeres felmosás, kétóránként szellőztetés, a srácok nem mehetnek a haverjaikhoz, és viszont.

Próbáltam online rendelni ételt, mosószert meg egyebeket, de április elsejei kiszállítással lehetett leghamarabb, azt meg azért ne már. Szombat délután szántam rá magam a bevásárlásra, ugyanis addigra elfogyott minden. Indulás előtt haj- és szakállmosás, kabát, telefon, kulcs, kormány és kilincsek áttörlése fertőtlenítővel, aztán szájmaszk és kesztyű fel. Úgy képzeltem, hogy ritkásan járt területeken óvatos emberekkel fogok találkozni, s légiesen átsuhanok az egészen. Amit ehhez képest tapasztaltam, arra a »bad trip« a legenyhébb kifejezés.

A húspultnál elképesztő nyomás, hátulról valaki aprókat lök rajtam. Nemhogy két méterre, de negyven nyomorult centire sem tudunk húzódni egymástól. A néni, aki mögöttem áll, mintha belém akarna mászni. Előrángatja a zsebkendőjét, belefúj, majd ismét megpróbál felkapaszkodni a hátamra. Hátratekerem a fejem, ránézek tiszteletteljes szigorúsággal. Visszanéz ártatlanul. Mondom, tessék már arrébb menni. Mert? Mert járvány van. Ugyan, mondja, megint előkotorja a zsebkendőjét, aztán egy egész lépést visszakozik. Mélyen meg van bántva, látom az arcán.

A pultos srác fogja a vöröslő szegyet, végigsimogatja, belenyes, kitárulnak a rostok gyönyörűen, aztán félrefordul, a könyökhajlatába köhög. Kettő harminc, maradhat? A zöldséges harsányan kiabál, énekelget is, »ószólemió«. Na, milyen jó a kedve, jegyzem meg. Hát miért ne volna, kérdi, egyszer élünk, azt se sokáig, nem igaz? Bugyborogva kacag. Nyújtom a kosaram a zöldségekkel, ő meg rutinos mozdulattal, hogy szét tudja szálalni a zacskók összetapadt szélét, megnyalja az ujját. Zavarodott zombiként totyogok ki a parkolóba.

A nagyáruházban egy fickó úgy megy végig a sorok közt, hogy jobbra-balra köhög közben. Egy anyuka azt mondja a gyerekének, vegyen ki tíz zsemlét, de puhákat. A gyerek benyúl a zsömlék közé, egyet átnyújt az anyának ellenőrzésre. Anya visszadobja: ez neked puha? Fog egy másikat, kiveszi, visszadobja. Aztán egy harmadikat, na látod, ez a puha. Szedjél ki tízet, de siessél, rád vár a bácsi. A bácsi inkább nem vesz zsemlét, csomagolt kenyeret vesz.”