Mind feltámadt

„Feltámadtak. Illetve ezek nem pusztulnak el sohasem. A reinkarnációik itt járnak közöttünk mindig, legfeljebb időnként háttérbe húzódnak, csendben maradnak, aztán, amikor elérkezettnek látják az időt, ott folytatják, ahol szellemi-lelki elődeik abbahagyták. És most elérkezettnek látják az időt, és itt van megint az összes. Itt van Kun Béla, itt Szamuely, itt Cserny József és Péter Gábor. Itt van Knechtl Gyula, Kovács Gyula, Major József, itt Mann József és Max Miksa, a Lenin-fiúk. Itt van Marosán, a Buci Gyuri, ő sétál most Budapesten ismét. Megjött az ’56. novemberi Kádár, kötél helyett most kővel a kezében.

A közcsatornarendszer még nem dugult el teljesen, de már eldugulóban van, és tör a felszínre a csatorna szennye. A „nemzetközi munkásmozgalomból” lett nemzetközi zöldmozgalom pedig tapsikol hozzá. Hiszen ismeri mindet, elvtársa mindegyik, az volt mindig is. Bécs lett a legbiztonságosabb menedékük Kun Béláéknak is. Itt jár már közöttünk Lékai János és Korvin Ottó, itt Demény Pál és Mosolygó Antal, már útban vannak Friedrichhez a pisztolyért. És készülődik Dobó, Horvát–Sanovics, Sztanykovszky és Pogány József is.

Ma még csak fenyegetőznek és írásba foglalják beteg, elállatiasodott lelkületüket, de ha megint rájuk hagyjuk, nem fognak tétovázni. A nemzetközi munkásmozgalomból lett zöldmozgalom, az anarchisták és a sajtó úgyis tapsol nekik, és tapsolni fog, bármit is tegyenek. Tudják ezt jól. Ettől felbátorodnak. Hiszen falkában erősek, mint a hiéna és a tetű.

Polgárháborút akarnak. Bármi áron. Nekünk azonban nem azért nem szabad belemennünk ebbe a mocskos játszmába, mert amúgy nem esne jól megmutatni ezeknek a gazembereknek, hol lakik az Úristen. Hanem az ország miatt. Az ország miatt, ami nekünk jelent valamit. És azért sem, mert akkor semmi sem különböztetne meg bennünket ezektől a minden emberségből kivetkőzött nyomorultaktól.”