A globális kultúrharc, avagy miért van igaza Putyinnak, és miért nincs

„A világbajnokság után egy évvel úgy fest, hogy sok nyugati kultúrharcos már nem hisz az ügyben, amelyért küzdött. Mintha azért fognának fegyvert Putyin illiberalizmusa ellen, mert ebben a helyzetben magabiztosabbnak hatnak. A maguk kulturális forgatókönyvében viszont mintha bizonytalanabbul mozognának. Robert J. Samuelson már említett írása sokatmondó ebből a szempontból. „Az embereknek fontos a nemzeti identitásuk” – írja – „és tartanak az olyan politikától és gyakorlattól, amely kikezdené ezt az identitást.”  Befejezésül megállapította: „az a nagy próbatétel áll előttünk, hogy átmentsük a háború utáni liberalizmus javát, miközben elismerjük a nemzeti identitás és szuverenitás jelentőségét”. Más szóval ez annyit tesz, hogy mai formájában a liberalizmus nem képes rezonálni az emberek vágyaira.

A Putyin interjújára adott defenzív nyugati válasz arra vall, hogy a Nyugat elvesztette azt a kulturális tekintélyt, amelynek birtokában korábban leereszkedően kioktathatta a világot felvilágosult értékeinek felsőbbrendűségéről. Most, hogy lefosztott liberalizmusa a nyugati társadalmakban is csak korlátozott rétegek támogatását élvezi, nincs meg a legitimitása ahhoz, hogy „öntudatra ébressze” az olyan nemzeteket, amelyek komolyan veszik saját hagyományaikat és értékeiket.

Az Európai Unióban mindenki előtt nyilvánvaló a brüsszeli technokrácia legitimitási válsága. A kellemetlen populisták sehogyan sem akarnak eltűnni a színről, s a visegrádi négyek, Olaszországgal együtt nem hajlandók egy kottából énekelni a Merkel ̶ Macron-féle oligarchiával. Amikor Orbán Viktor egy személyben, s Magyarország egymagában szállt szembe az EU föderalistáival, megmutatkozott, hogy meg vannak számolva annak az időszaknak a napjai, amikor a neokolonialista urak előírhatták az embereknek, hogyan éljenek.

Ott van aztán a Brexit, és ott van Trump… A globális kultúrharc ezzel megszűnt egyoldalú lenni.

A globális kultúrharc sorsa egyelőre nem dőlt el. Putyin behatárolt kulturális és szellemi erőforrásai csak korlátozott lehetőséget nyújtanak neki arra, hogy kihívást intézzen az amerikai kulturális hegemónia ellen. A globális kultúra elleni globális reagálás, amelyre Putyin hatni szeretne, egyelőre híján van mind a következetességnek, mind az egységnek. A kijelentéseire nem azért érkezik defenzív válasz, mintha Putyin olyan erős lenne, hanem mert ellenfelei veszítettek erkölcsi tekintélyükből. Önbizalom dolgában válságba kerültek, de ez nem változtat alapvetően a globális erőviszonyokon. Mégis jó hír azonban azoknak, akik szívükön viselik az emberiség jövőjét.”