„Ami a demokrácia intézményi és törvényi kellékeit illeti, azokhoz gyorsan hozzájutottunk, szabadon választhattunk, jöhettünk-mehettünk – ha voltak hozzá anyagiak – a földgolyón, még a véleményünket is elmondhattuk. De hogy tömeges létnívójavulás állt volna be az első két évtizedben, az nemcsak enyhe túlzás, hanem egyenesen valótlanság is. Éppen ellenkezőleg: még abból is jócskán veszítettünk, ami korábban megvolt.
A magyar gazdaság csak 2010 után kezdte teljesíteni azokat a várakozásokat, amiket már a kilencvenes években joggal reméltünk. Az első szabadon választott kormányzat szociális piacgazdaságról szóló alapvetése idő hiányában még hamis illúziót sem volt képes társadalmi méretekben előállítani, ezért elbukott, nem is beszélve a hosszúra nyúlt baloldali restaurációról, amit csak epizódszerűen szakított meg egy rövid felívelés 1998–2002 között.
A 2010 utáni évtizedet ezzel szemben a gazdasági sikerek jellemzik, csökkenő állami deficitek és államadósság, a több évtizedes magas inflációs trend megtörése, megfizethető hitelkamatok, egyensúly a pénzügyi mérlegekben – de mindenekelőtt dinamikusan javuló népjólét. Semmi kétség afelől, hogy a rendszerváltoztatást induláskor (vagy inkább már azt megelőzően) vakvágányra terelték. Egészen 2013-ig kellett várnunk, hogy a »szerelvény« immár biztos pályán kezdjen végre robogni, benne az egyre jobban boldoguló néppel.
Az emberöltőnyi tétlen toporgás és botladozás mindenképpen szükségessé teszi, hogy áttekintsük a mellékvágányra terelés történetét. Ez a hazai társadalomtudósoknak lenne a feladata, amelynek elvégzésével máig adósok. Helyette viszont azt vizionálják, hogy az akadémiai kutatás szabadsága veszendőbe megy, amikor a kormány kézzelfogható eredményeket is elvár azokért a milliárdokért, amibe ők a társadalomnak évről évre kerülnek.”