Éhes csúcstámadók

„Egy kínai közmondás szerint számos ösvény vezet fel a hegy csúcsára, viszont onnan a kilátás mindig ugyanaz. 

A magyarországi ellenzék talán azért nem ismeri ezt a bölcsességet, mert mászás közben nem jut el a kilátóig. Igaz, már a kilencedik éve tapossa az ösvényeket a hegy csúcsa felé, s minden egyes alkalommal úgy érzi, már szinte kézzelfogható közelségben van, de aztán mégis jön a zuhanás. Még mielőtt a kilátóban szétnézhetnének.

Történetileg már az MSZP 2010 utáni pártszakadását követően megfogant az ellenzéki összefogás messianisztikus politikai küldetéstudata, de fogcsikorgatva sem vezetett eredményre. Aztán tavaly, a parlamenti választások előtt megszületett a szintén csodafegyvernek tartott »koordinált indulás« fundamentuma, úgyszintén csikorgó fogaskerekekkel. Az eredmény ismert, akkorát buktak, mint az ólajtó. Az áprilisi újabb súlyos választási vereség után leszegett fejű politikusok baktattak a dühös civilek menetében a Szabadság hídhoz, ahol a »civil«” Márki-Zay Péter hűtötte le a szunnyadó reményt, amikor úgy fogalmazott, a választók leváltották az ellenzéket.

Amely persze nem hagyta magát leírni. A tudottan rövid választói emlékezetre építve éppen a legelutasítottabb politikus, Gyurcsány Ferenc bukott miniszterelnök módszeres alapossággal és kitartással darálta be előbb a »betonfejű« szocialista Botkát, aztán magát az MSZP-t szedte miszlikre. Mégis ő lett a baloldalon a régi-új D’Artagnan, és a három testőrével mutathatta meg az irányt. A recept úgy szólt, szálljunk szembe »egy az egyben« a kormánypárti jelöltekkel az őszi önkormányzati választásokon.”