Szelíd májusi szélvárás

„Jó lenne, ha kifújná fejünkből a szél a felhorgadt indulatokat. Örökölt dühöket, már nem kívánt, s mégis százszor elaffektált hangsúlyokat. Ady szemei előtt a halál és pusztulás lebegett, a magyarság és Magyarország pusztulása, s megmentőként mennydörgést, villámlást, égzengést várt remegve, féltőn. Mert nem jött a csillagseregekből indult áramlás. Az erős, cibáló, frissítő – megmentő, de nem elpusztító – szél. S nem jött az életet adó eső sem. Vérzivatar jött s aztán vöröses, kéklő lángok mindenünnen. Benn és kinn is gyújtogattak, s bekövetkezett, amit mai napig sem tudunk felfogni és elfogadni. Volt, aki a végítéletre játszott, s mennyire elkeserítő, hogy ma is vannak utódaik. Akkor késő volt már minden megbánás, erőfeszítés, az »én nem ezt akartam« kiáltás, túl sokáig volt szélcsend, s legfeljebb kis lanyha szellő, s ahogy ilyenkor mindig lennie kell: túl nagy pusztítást okozott az elszabadult ösztönvilág.

Vágyom a békességre, de várom azt a figyelmeztető, hamis plakátokba tépő szelet is. Repítő európai szelet, Normandiától a Kárpátokig. Talán már fúj is. Hiszen fodrozódik a víz, szimatunk friss illatokat, szemünk új fényeket érzékel. A templomhegy felől fúj, talán nem elég erős, nem elég friss, de nem kell vele birkózni, s el sem ringat. Néha belecibál a hajunkba. De máshonnan őrjöngő, kavargó kis szembeszelek borzolják az idegeket.

Poshadó rothadás szagát terjesztik. Sokszor volt ez már így, s az a baj, hogy ezeknek a kis gyenge erejű, de nagyhangú világmegváltásoknak mindig akadt, s akad ma is innen-onnan jó erős hátszele. Belekapaszkodnak ezek a hisztérikus őrjöngősek az orv szelekbe, s már száll is a hajó dagadó vitorlákkal – mindig vissza –, a maguk barlangjaiba. Túl sokan vannak, akik felkapaszkodnának mindenféle szelekre. Éppen hogy játékai ők ezeknek, szánalmas eszközei, még akkor is, ha maguk dalolják sportcsarnoki tábortüzeknél az egykor fontos dalukat, s el is hiszik, hogy zászlók ők ma is. S a közönség meg azt, hogy ezekkel a dalokkal kezdődik és végződik a szabadság Magyarországon.

Igaz volt, hogy a »ráérünk arra még« népe vagyunk, s talán igaz még ma is. Igaz, hogy hagyjuk, sőt fizetünk is azért, hogy gyengítsék, pusztítsák a kultúránkat, vagyis a lelkünket. De talán mégse. Hála azoknak, akik időben figyelmeztettek. Vörösmartynak, Petőfinek, Adynak, s általuk is tanítók és tanárok, tudósok és papok, művészek és orvosok s mindenféle rendű és rangú emberek (még politikusok) sokaságának is. Vagyis azoknak, akik azt a frissítő, félelmet oldó szelet érezni szeretik, hallják, előidézik, átadják. Szív dobbanásával gyermeknek, töprengésekkel, kétségekkel bűn nélküli időseknek, fia­tal lelkeket megbizsergető gondolatokkal, a szövevényes világban eligazító útjelzőkkel. Ne keseregjenek hát, ne sírjanak az erre hajlamosak, s főként ne vádolják azokat, akik erre nem szolgáltak rá. A »fiatalokat”, a »nyugdíjasokat«, a »tanárokat«, »művészeket«, a »postásokat«, s ki-ki a maga rögeszméje szerint mindenféle csoportokat. (A parkett-táncosokat.)”