Birodalmi hétköznapok

Békés Márton Gyarmatosító múlt, gyarmatosító jelen című írásának továbbgondolása

A „nyugati” országokból kiinduló egykori gyarmatosító törekvéseket megítélésem szerint bizonyos félreértések övezik. Az első ilyen félreértési lehetőség, az, hogy a „gyarmatosítást” egy egészként kezeljük. Ennek azonban számos korszaka volt, számos, egymástól teljesen eltérő módszere, és eltérő motivációja.

Tulajdonképpen az első gyarmatosítási kísérlet a német „Drang nach Osten” Balti-tenger mellékén lejátszódott fejezete volt. A poroszok, litvánok, lettek, észtek és más törzsek ellen folytatott háború nagyjából már minden kellékét felmutatta annak, amit ma „gyarmatosításnak” nevezünk. Sőt, annál többet is: a „Völkermord” jelensége a német magterületekhez közelebb eső térségekben az érintett törzsek népcsoportként való megszűnését, vagyis teljes elnémetesedését hozta maga után. Ebben az időszakban a mini-birodalomként funkcionáló Német Lovagrend által terjesztett „fake news” is szerepet kapott, különösen a litvánok vonatkozásában, akiket egy idő után igazán nehezen lehetett kard által megtérítendő népségnek tekinteni, mivel vezető rétegük megkeresztelkedett.

Célja az iszlám bekerítésből való kitörés volt. Civilizációs szinten az európaiak válasza arra, hogy a török, észak-afrikai csatolt részeivel, továbbá a marokkói kalózfészkekkel és a másik oldalon az eurázsiai sztyeppe és erdővidék tatár kánságaival közösen bekerítette és elnyeléssel fenyegette a keresztény oikumenét. Ennek a küzdelemnek fontos része volt a kereskedelmi háború; nevezetesen az európai elit által fogyasztott luxuscikkek szállítási útvonala feletti ellenőrzés megszerzése, illetve új útvonalak kialakítása. A magam részéről ebben semmiféle kivetnivalót nem látok; ahogyan Közép- és Dél-Amerika meghódításában sem. A spanyol konkvisztádorok működése ugyan nem nélkülözte a visszataszító részleteket, de hát az ilyesmik az emberáldozatokban tobzódó azték, maja és inka kultúrákat is jellemezték. Ráadásul egy olyan világban, ahol a „hódíts vagy meghódítanak” elve állt fent, nem látom be, hogy miért kellene elítélni, ha a velünk azonos civilizációból érkezők saját képükre formálnak át egy másikat.

A második korszak a 17-18. századra tehető. A kereskedelmi háborút az európai országok immár egymás között is folytatták, de világszinten; illetve az európai konfliktusok már az egész földgolyóra kiterjedtek. Ennek következtében a hétéves háborút (1757-1763) gyakorlatilag az első világháborúként is értelmezhetjük. A korszak gyarmatosításának két fő csapásiránya Észak-Amerika és India volt. Az előbbi esetében valódi európai terjeszkedésről beszélhetünk, demográfiai értelemben is – ennek az eredménye az Amerikai Egyesült Államok megszületése, illetve Kanada francia és angol nyelvű népessége. India irányában viszont a nyers kereskedelmi lerablás érvényesült: a brit Radzs alapjait ekkor rakták le, az éhenhalt indiai takácsok csontjaira. Európának ugyanis már volt mit exportálnia a keleti luxuscikkekért cserében, nevezetesen az olcsó pamutszövet dömpingjét. Az észak-amerikai gyarmatosítás esetében újfent nem látom okát a vehemens elhatárolódásnak; nem hiszek abban ugyanis, hogy az indián kultúrák az emberi létezés sokkal harmonikusabb-, vagy éppenséggel magasabb rendű minőségét valósították volna meg.

A harmadik korszak a 19. századra tehető, nagyjából 1914-ig bezáróan. Ezt az időszakot nyugodtan jellemezhetjük Rudyard Kipling híres versével, „A fehér ember terhével”: „Viseljétek a Fehér Ember terhét, Küldjétek fajtátok legjobbjait, Vessétek száműzetésre fiaitokat, Rabjaitok szolgájaként; Hogy igába fogva őrizhessenek Újonnan befogadott, izgága, vad, Morc és konok népeket, Ezeket a fél ördögöket, fél gyermekeket.”. A fő csapásirányt ekkor Afrika és a Távol-Kelet jelentette. Ami a Távol-Keletet illeti, nehéz lenne a civilizáció és a barbarizmus küzdelmeként bemutatni az európaiak és a helyi kultúrák találkozását, tekintve, hogy a helyi kultúrák néhány ezer éve magas szervezettségű, egészen magas értékeket létrehozni tudó civilizációkat hoztak létre. Afrika esetében azonban más a helyzet. Észak-Afrikában például az ottani társadalmak dinamikáját a kalózkodás jelentette, ami nagyjából másfél millió európai rabszolga képében jelentkező hasznot hozott nekik a 16-18. században. Amikor a 19. század elején a legkülönbözőbb nyugati államok – köztük egyébként az Egyesült Államok és a Habsburg Birodalom is! – büntető expedíciókat küldtek a barbareszk államok ellen, annak éppen a tenger biztonságának megteremtése volt az oka. Ugyanígy európaiként nincs mit szégyellni a franciák észak-afrikai hódításain sem, hiszen a megelőző 1000 évben ezekről a területekről indult ki mindaz, ami a Mediterráneum latin részeit fenyegette. Ráadásul most – a Római Birodalom után először – ismét egy, szerves kereskedelmi egységgé kezdett formálódni a Földközi-tenger térsége. Azt viszont felróhatjuk a franciáknak, hogy meg sem kísérelték a kereszténység terjesztését; a művelt, vagyonosabb moszlim rétegek számára pedig nem tudtak, és nem is akartak a szekuláris államba való belépéshez tömeges csatornákat nyitni.

Fekete-Afrika tekintetében pedig sokszor elfelejtjük azt, hogy

 az arab „kereskedők” hajtották ezt végre, elefántcsont, arany és főleg rabszolgák után kutatva. Kongóban például a belga gyarmatosítók bűneiről fantasztikus listák látnak napvilágot, többnyire tényszerűen, bár vélhetően eltúlozva – azonban azt se felejtsük el, hogy az arab-moszlim fegyveres kereskedők által működtetett kongói rabszolga-kereskedelem felszámolása is a belga hatóságok nevéhez fűződik. A 19. századi afrikai gyarmatosításnak volt ugyanis egy „emberbaráti” vonala is: ez a törvény és a rend, illetve a gazdaság előmozdítása mellett a bennszülöttekről való atyai gondoskodást is jelentette. Ikonikus alakja Schweitzer Albert volt. Hogy ennek azután a bennszülettek minden esetben maradéktalanul örültek-e, az más kérdés. A „jótevő” gyarmatosítás a 19. században Indiára is kiterjedt, majd legtisztább példáját az amerikaiak hajtották végre a Fülöp-szigeteken. „Mutassuk meg kis barna testvéreinknek!” – írta Taft amerikai politikus, és valóban, így is cselekedtek – persze csak miután leverték filippinok felkelését.

Az láthatjuk tehát, hogy a gyarmatosítás utolsó korszakának végére mintha átalakult volna a gyarmatosítás fogalmának jelentése.

A Nyugat azonban eddigre meghasonlottá vált. Az európai keresztény kultúra és a felvilágosodás ellenkultúrája elkezdett összeütközésbe kerülni egymással. Ez az ellenkultúra, ami a kereszténységből, de annak tagadásaként nőtt ki, 1914-re maga alá jószerivel gyűrte eredeti hordozóját. Megszületésekor, a francia forradalom idején is veszett dühhel támadt a kereszténységre, majd a lassabb, de módszeresebb dekonstrukció ideje következett. Már az első világháború előtt látszott, hogy komoly harc folyik a két kultúra képviselői között – ilyen volt például a „kartotékok botránya” Franciaországban - , végül az 1914 karácsonyi fegyverszünet volt az utolsó jelképes alkalom, amikor a kereszténység jelentette az összekötő kapcsot. Kicsit később egy pillanatra úgy tűnt, hogy 1945 után az európai egység alapító atyái mintha visszatérnének a Karoling-örökséghez, vagyis az európai keresztény Oikumené fogalmához, de már késő volt. A „Nyugat”, illetve Európa fogalmát innentől kezdve a felvilágosodás „liberális demokrata” örökösei sajátították ki.

Az első világháború vége más tekintetben is változást jelentett. Az addigi sporadikus eseteken kívül, amikor Európán belüli gyarmatosításról lehetett beszélni, most,

Európa egysége lényegében ekkor szűnt meg, nem 1945-ben. Amikor 1989-ben a fizikai akadály (a Vasfüggöny) elhárult az európai egység elől, kiderült, hogy ez csak szemfényvesztés. Ekkor ugyanis megint két részre oszlott a kontinens: az Európai Uniót létrehozó országokra és a csatlakozni kívánókra. A helyzet nyilván logikailag adta magát, ugyanakkor az 1918 óta megszokott mintázatot is követte.

Nemcsak arról volt szó, hogy az „eredeti” EU-s országok piacokat kívántak szerezni maguknak; hanem arról is, hogy a politikai elit és a liberális értelmiség felvilágosítható közönséget talált magának. A felvilágosodás ugyanis mindig együtt jár a felvilágosítás kényszerével. A csatlakozni kívánó országok azt hitték, hogy egy olyan Európai Közösséghez akarnak csatlakozni, ahol a régi európai kultúra és a felvilágosodás ellenkultúrája még abban szimbiózisnak tűnő egyvelegben él, mint valahol a két háború között. Nem is tévedhettek volna nagyobbat. A liberális ellenkultúra ugyanis mára kisajátította Európát, és az intézményrendszert is. Mára egyértelművé vált, hogy a felvilágosodásban gyökerező liberális eszme kiteljesedése – vagyis a mai szélsőliberális „mainstream” – valójában mélyen Európa-ellenes. A történelmi kudarcokat, bűnként feltüntethető eseményeket pedig az eredeti Európa-fogalomhoz társítják, sőt, most már faji alapon egyenesen a fehér ember nyakába varrják. Van, aki világosan megfogalmazta, hogy már nem a régi alapértékek az érvényesek: „A magyar politikai közösség programja Szent István óta a nyugati kultúrkörbe való beilleszkedés és az annak értékrendszere mentén való boldogulás volt. Ma ezt az értékrendszert azonban már nem a kereszténység kínálja, hanem a XX. század katasztrofális alternatívakeresései nyomán tudatos választással az emberi jogok és a demokrácia alkotják. Európa szerencsésebb felében már a második világháború vége óta, nálunk csak a szocializmus bukása nyomán.”. Még rövidebben: „A Vatikán ma Strasbourgban van”. (Jakab András: Miért nem működik jól a magyar jogrend és hogyan javíthatjuk meg?).

A gyarmati rendszer az 1960-70-es évekre megszűnt, mivel az anyaországok képtelenek voltak birodalomként megőrizni külbirtokaikat, illetve mert egy nálunk nagyobb fajsúlyt képviselő játékos lépett be – az Amerikai Egyesült Államok. Pedig számos területen – például a portugál gyarmatokon – jobb volt az életminőség a függetlenség előtt, mint azt követően. Ráadásul ezeket a nem-országokat a gyarmattartók szervezték rendszerré, nem véletlen, hogy a mai napig fennmaradt például a „frankofón” országok köre. Ezzel párhuzamosan

Ezért idéz elő furcsa abszurditást Fekete-Afrika, illetve az arab világ országaival és népeivel szemben a demokratikus, emberi jogi kioktatás. Ezeken a területeken marad a „humanitárius missziók” és a segélyezés világa, meg az önkéntes bambuszkunyhóépítés cunami után. Az emberben persze felmerül a kérdés, hogyha ezek az országok állandó segélyezésre meg hasonlókra szorulnak, akkor miért kellett megszüntetni a gyarmati rendszert? Ezeknek a területeknek láthatóan nem a „Manifest Destiny” a sorsa. Van saját sorsuk. A „hatalom akarása” azonban már nincs a nyugati ember fejében, mégis, riadtan vehetjük észre, hogy gyakorlatilag mindenért a Nyugat a felelős. Nem érvényesülnek az „emberi jogok” a Szaúd-Arábiában rabszolgaként tartott bangladesi munkások esetében? Miért nem csinál valamit a Nyugat? A szenegáli halász nem tud halat fogni, mert a vizeken az ipari halfeldolgozó-hajók letarolják a hal-állományt? Nem tehát mást a szenegáli halász, minthogy útra kel Európába. Valahogy ebben a modern népmesében azonban nem stimmel a logika. És nemcsak azért, mert egyúttal a bandungi politikus nemzedék színrelépése óta a Nyugat képviseli az ősbűnt. A probléma lassanként hétköznapi logikai ellentmondássá is vált.

Az rendben van ugyanis, hogy a problémát nem szabad importálni, de a segítséget miért kellene odavinnünk? Miért kellene megoldanunk az ő problémáikat, miközben a probléma gyökerét – vagyis azt, hogy ezek a társadalmak képtelenek önmagukat megszervezni? („Öngondoskodás”, emlékszünk még erre?). Mindeközben folyamatosan nő a lélekszámuk – ezt ma nemhogy orvosolni, de még csak megemlíteni is tilos. Az európai kultúrát a liberális ellenkultúra éppen felszámolni igyekszik, miközben egy körvonalazódni látszó Európai Birodalom ennek a folyamatnak a keretében éppen a saját polgárait igyekszik a végtelekig leszabályozni egy újfajta „humanitás” jegyében. Ez a leszabályozás Közép-Európában még kevéssé érvényesül; éppen ezért igyekszik a kialakuló birodalmi központ a közép-európai nemzetállamokat járszalagra fűzni, és engedelmes helytartóságokkal a nemzeti érdekek érvényesülését megakadályozni.

Az sem stimmel, hogy az eredeti európai kultúra helyett az „európai értékek” jegyében mindössze egy adott politikai berendezkedés „értékeiről” van szó, nevezetesen a liberális demokrácia politikai kultúrájáról. Ezzel kapcsolatban nem teljesen világos, hogy azok a társadalmaknak a tagjai, amelyekben ezt az adott politikai (társadalmi) berendezkedést nem óhajtják átvenni, azok miért válnának a liberális demokrácia elszánt híveivé attól, hogy Európába költöznek?

Ez egy újabb folyamatot is jelent. A „harmadik világ” színes népei jelen pillanatban kolonizálják Európát, kulturális és demográfiai értelemben. Hogy az ellenkultúrára épülő birodalmi központ – vagyis inkább hálózat –, amely a „nyílt társadalom” programját hirdette meg, vajon milyen Európa-képpel rendelkezik egy elkezdődött és a jelek szerint végigvinni szándékozott népességcsere másnapjára vonatkozóan, az jelen sorok írója számára egész egyszerűen rejtély. Ennek a paradigmának a kihordózói számára – akár intézményekről, akár társadalmi rétegekről, akár életforma-csoportokról van szó – nem lesz hely egy iszlamizált, a Közel-Kelet törzsi kapcsolatrendszerével átszőtt, a barbarizmusba süllyedő Európában. Ehhez elég rápillantani a statisztikai adatokra. Illetve elég ehhez fél szemmel az olyan pillanatokra nézni, amikor már a saját farkába harap a kígyó. Ilyen volt a birminghami iskola esete, ahol abbahagyták az LMBTQ órákat, miután a többségében muszlim szülők 600 diákot egy napra kivettek az iskolából tiltakozásként.

Végül már csak az a kérdés marad, hogyha MINDENT lehet tolerálni, akkor vajon a közép-európai országok miért nem számíthatnak hasonló mértékű toleranciára?