Davosi dilemmák

„Amikor József Attila azt írja, hogy »aki szegény, az a legszegényebb«, akkor ezzel azt fejezi ki, hogy az anyagi szegénység egy határon túl olyan lelki, erkölcsi, szellemi lepusztulással is járhat, amit aztán egy idő után már semmilyen módon nem lehet visszafordítani. És a fent leírt folyamatok rohamos gyorsasággal sodorják az emberi világot éppen ebbe az irányba. Az egyik póluson felhalmozódó felfoghatatlan gazdagság, amely együtt jár az emberi létezés külső és belső természetének mind végzetesebb kifosztásával, a másik póluson a megfosztottság olyan sötét örvényeit hozza létre, provokálja ki, amelyek most már az egész világot elpusztítással fenyegetik.

Lett volna tehát miről tárgyalni a világ urainak Davosban, ám a jelek szerint ők valamilyen gyors, könnyű és főként »olcsó« megoldásra, pontosabban megoldásnak látszó intézkedésekre vágynak, és erre ösztönzik az általuk »instruált« lokális uralmi elitet. Csakhogy, amint a régi vicc tartja, nincs olyan súlyos probléma, amire ne lehetne olyan választ adni, ami könnyű, gyors, olcsó és… rossz. Sokasodnak a vészjósló jelei annak, hogy a globális elit kezéből kifutnak a világ alapvető folyamatai, azok irányítása. Alkalmatlan elbeszélési módok kaotikus örvényléséből pedig nemcsak megoldás nem lesz, de még a dolgok elemi szintű kezelésére se futja.”