Valami a forradalomról

„- Haljak meg, ezek soha az életben nem fognak megütni minket - mondta Sz. Bernadett, és éktelen szomorúságában bejelentkezett a fodrászához. - Pedig az nagyon erős kép lenne - értékelt V. Ágnes -, ahogy így leütnének téged... Nagyon erős kép - ismételte el, majd a többi jelenlévővel együtt nagy, reménytelen, s kissé magányos sóhajtozásba kezdett. - Amúgy ti zsidók vagytok amúgy? - törte meg a csendet a jobbikos képviselő. - Nem mintha zavarna! Csak gondoltam, azért megkérdezem. - Na jó... akkor azt kellene - vette magához némi kínos szünet után a szót Bernadett -, szóval hogy feküdjünk le a földre, de mind, értitek, hasra, és így tarkóra tett kézzel! Hm, na? Na?? - Ez egy nagyon erős kép - vallotta meg lelkesen V. Ágnes, és K. Ágnesbe karolva mindjárt neki is rohant egy csukott ajtónak. A többiek erre boldogan megtapsolták őket - 'kezdetnek nem rossz', suttogták -, és szintén munkához láttak: sorra rohantak neki a csukott ajtóknak. Néha rendőröknek rohantak neki, akik az esetek többségében csak tanácstalanul néztek maguk elé, mert nem igazán értették, hogy miért rohantak nekik. - Na mi van, hol a könnygáz, hol a könnygáz, rendőr g_ci?! - tudakolta pár perccel később, kissé még kótyagosan V. Ágnes a tv-székház egyik megszeppent büfésétől, majd - mintegy válaszként - fogta magát, és újból nekirohant egy ajtónak. K. Ágnes ennek hatására azonnal önkívületi állapotba került, és úgy is maradt; aztán megállíthatatlanul kacagni kezdett. - Elnézést kérek, hihihi, a sajtó jelen lévő munkatársaitól - fogalmazott -, de önkívületi állapotba kerültem. - Zúgott a taps. - Amúgy ti zsidók vagytok amúgy? - szólt közbe a jobbikos képviselő. - No... nem mintha zavarna! - tette hozzá sietve.”