Az Operáért felelek, nem mások cikkeiért

„Azt nem tudom, hogy ki mit vett észre, de egyrészt nyilvánvalóan értelmezhető úgy is a Billy Elliot megmaradása, hogy a sajtóvisszhangtól megijedve tartotta műsoron. Másfelől amiről beszél, az az, hogy van egy kontextusa a döntéseknek. Ha jól érzem, önt zavarja, hogy a rendszer kritikája eléri az Operát is.

Persze, hogy zavar, mint minden méltánytalanság. Mindig úgy gondoltam, hogy méltányosan kell működnöm, ha itt vagyok, ha máshol, mondjuk tévében, rádióban, vagy még korábban ugyanitt, az Opera kommunikációs igazgatójaként, vagy kritikusként a Nemzetnél, Heti Válasznál, zenei lapoknál.

Természetesen van világnézetem, furcsállom is, ha valaki deklarált értéksemlegességgel éli az életét, hisz az egy határozatlan ember kiszámíthatatlanságát jelenti. De azt is kifejezetten károsnak tartom, ha valaki hegemóniára törekszik a rá bízott intézményben, amikor a dominancia elég, hisz már az is arról szól, hogy megvalósítja a saját értékrendje szerint megírt és a felettesei által elfogadott programját. Színház van sok, de Opera csak egy, úgyhogy mi sosem lehetünk irányszínház. Épp ezért sem kellene minket egy teljesen átpolitizált térbe taszítani.

Szakács Árpád Magyar Idők-beli sorozata éppen arról szó, hogy az egész kultúra politikai terep.

A kultúrpolitikáé létező szféra, a kormányzati szereposztásból is következik, meg a választási eredményből. Értékrendről, hangsúlyokról kell szólnia. De a pártpolitika más. Én az Operáért felelek, nem mások cikkeiért vagy ellencikkeiért, és garantálom, hogy fogalmam sincs a nálunk dolgozók pártállásáról. Aki jó magasra ugrik és jó magasságot énekel, az fog itt fellépni, nem pedig az, aki jó magas pozícióban ülő politikushoz húz. Van a házban, aki egykor a MIÉP listáján foglalt helyet, de olyan is, aki az LMP-én, a Fideszén, vagy MSZP-s rendezvények állandó vendége volt. Ezek nyilvános dolgok, azért tudok róluk, de nincs is velük semmi baj, mert minden művészünk és munkatársunk tudja, hogy a kiélezett színpadi pillanatban, ahogy díjak, úgy tagkönyvek sem felmutathatók, csak a művészi teljesítmény. Nem szeretnék nagyképűnek tűnni, de az Operában nem divat a pártoskodás vagy a bármilyen intolerancia, hagyományosan intelligens módon kezeli mindenki a helyzeteket.

Közben a kultúrkampf arról szól, hogy ön hiába mondja, hogy a teljesítmény számít, mert a kultúrharc lényege, hogy az ideológia, a holdudvarba tartozás ennél sokkal fontosabb. A kultúrkampf olyan kompromisszumokat követel, amelyeket nem a minőség határoz meg.

Ezt senki nem írta így le.

Valóban. Nem kell leírni.

Ép elméjű ember ilyet nem gondol. Szerb Antal ugyanaz maradt. Bayer Zsolt barátomnak is kedvenc könyve az Utas és holdvilág, nekem is, Szabó István filmet akart forgatni belőle, minden Pozsonyi úti könyvesboltban látom, eközben rovásírással is kiadták. Múltkor Horn Gábor azt mondta egy nyilvános vitában, hogy Munkácsyt közepes festőnek tartja. Szerintem ez is meredek, de persze tarthatja annak, joga van rá. Békés Márton szerint pedig nem csak Esterházy a jó író – mert a mondat magyar nyelven ezt jelentette.”