Megmenthető még Európa?

„Tíz évvel a 21. század első nagy pénzügyi válságának kitörése után az Egyesült Államok, ahonnan a válság elindult, már lényegé­ben visszatért az országot jellemző hosszú távú növekedési pályájára, míg az Európai Unió deregulációra és megszorításokra épülő gazdaságpolitikája még mindig nem tette lehetővé, hogy a térség elérje az adottságainak megfelelő potenciá­lis növekedési ütemet. Az Európai Unió olyan gazdaságpolitikával, mint ami Nyugat-Európát a második világháború után jellemezte (az állam jelentős szerepvállalása, a kevésbé fejlettek felzárkóztatása) évi két-három százalékos növekedési pályán mozoghatna, úgy, hogy a kevésbé fejlett országok akár négy-öt százalékos növekedést is elérhetnének. Ezzel szemben azt látjuk, hogy az unió a válság óta (pontosan 2010 és 2017 között) mindössze évi 1,5 százalékos gazdasági növekedést ért el, míg az Egyesült Államok esetében ez a növekedés 2,2 százalék volt, sőt a legutóbbi időkben jelentős fellendülést mutat.

Az európai elmaradás és tartós alacsony növekedés egyértelműen az unió neoliberális gazdaságpolitikájára és az azt alkotmánysze­rűen rögzítő maastrichti szerződésre, ezen belül az e szerződés által meghatározott előírásokra (maast­richti kritériumokra) vezethető vissza. A neoliberális gazdaságpolitika – mint ez közismert – abból indul ki, hogy a piac mindent jobban tud és jobban old meg, mint az állam, ezért a korábban meghozott gazdasági szabályokat el kell törölni (dereguláció), szabad teret kell engedni a tőke, az áruk és szolgáltatások, valamint a munkaerő áramlásának (liberalizáció), és a lehetőség szerint minden állami vállalatot és szolgáltató szervezetet magánkézbe kell adni (privatizáció). Ehhez járul a valaha progresszív jövedelemadó fokozatos felszámolása, vagyis az adókulcsok csökkentése. Az adókulcscsökkentést támogató filozófia az, hogy a kisebb adók növelik a vállalkozókedvet, ami serkenti a gazdasági növekedést és végül mindenki jól jár, mert igaz ugyan, hogy a gazdagok még gazdagabbak lesznek, de valami a szegényeknek is »lecsorog«. Ezt a lecsorgást angolul »trickle-down«-nak nevezik, amiről azután ezt az egész gazdaságfilozófiát is elnevezték (»trickle down economics«). A valóságban azonban ez a »lecsorgás« elmaradt.

A neoliberális gazdaságpolitika szabad utat adott a legvadabb pénzügyi spekulációknak és ezzel együtt gazdasági válságok sorozatának. ”