Szent István műve

„Tisztelt egybegyűltek, kedves ünneplő magyarok!

Nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek, Veszprémben, a legfontosabb nemzeti ünnepünk alkalmából.

Szinte az egész országban nincs az ünnephez méltóbb helyszín, mint a »királynék városa«, mint István király és Gizella királyné szobrának – a város szimbólumainak – tőszomszédsága, mindig pompás kilátással a robosztus Szent István viaduktra.

Mint azt a krónikákból tudjuk, Veszprém városa különleges helyet foglal el első királyunk életében, hiszen e település anyjának, Saroltnak, és feleségének, Gizellának, is székhelye volt, illetve ezen a környéken mért döntő csapást István a lázadó Koppány vezérre és seregeire. Voltaképpen tehát Veszprém igazi Szent István-i családi fészek, itt szilárdította meg uralmát, s innen vált visszafordíthatatlanná az évtizedek óta zajló államalapító és államépítő munka.

A mai nap hagyományosan, immár több mint ezer éve, elsőként ezen Szent István-i államalapító és államépítő munka előtti tisztelgésről szól.

Másodsorban pedig arról való számadásról, hogy mi, kései utódok mit tanultunk Szent István sikereiből, s miképpen sáfárkodunk az általa ránk hagyott művel, Magyarországgal.

Először tehát a munka előtti tisztelgésről: túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az első királyunk a kor egyik legmodernebb, legerősebb, karakterében magyar, helyi sajátosságokból és univerzális szervezési alapelvekből építkező államát hozta létre, apja nyomdokain haladva, jó szándékú magyar és külföldi segítők által megtámogatva, a Kárpát-medence lakosságának beleegyezésével.

Olyan egységet épített széttartó struktúrákból, amely ezer éve áll és amely ezer éve szolgál minket, magyarokat.

Olyan kötőanyagokra talált rá, amelyek külső hódítók, belső békétlenség, hagymázas politikai ideológiák pusztítása idején és elmúltán is elszakíthatatlanul összeköti a magyart a magyarral.

Olyan művet hagyott tehát hátra, amelyet az itt élő emberek ezer éve a sajátjuknak tekintenek.

Szent István egyidejű félelmetes ereje és óvó gondoskodása, egyidejű hajlékony reálpolitikája és hajlíthatatlan elvszerűsége, egyidejű mindent meghódító könyörtelensége és végtelen irgalmassága pedig azóta példa minden a közélet ügyeivel foglalkozó magyar ember számára.

Kedves ünneplő magyarok!

Sose felejtsük el, hogy Szent István műve, Magyarország, azért páratlan és megismételhetetlen, mert belőlünk áll össze, s belőlünk kell összeállnia ahhoz, hogy így egyben maradjon.

Ez Magyarország egyszeregye, ez a magyarság egyenlete.

Igen, egyenlet! Mint a matematikában, örök időkre érvényes, bizonyítottnak tekinthető – mondhatjuk most már több mint ezer év távlatából magabiztosan.

De akkor, Szent István korában, ez még nem volt magától értetődő. Legalábbis nem mindenki számára.

István viszont már akkor is felismerte, hogy ez a magyar siker záloga. Ehhez viszont tudnia kellett, hogy kik vagyunk mi, magyarok. Tudnia kellett, hogy milyen tulajdonságaink, vágyaink, gondolataink vannak. S tudnia kellett azt is, hogy milyen a körülöttünk lévő világ, s mi az, amit nekünk lehetséges ebben a világban elérni.

Ma már büszkén – jó magyarosan, kardunkat csörgetve – mondhatjuk, hogy a magyarság ténymegállapítás és program egyszerre.

Ténymegállapítás, hiszen van, létezik, tudjuk, hogy mit jelent, s program, hiszen azon dolgozunk, hogy ez a jövőben is legalább így, vagy még erősebben így legyen.

De István korában a magyarság és különösen Magyarország nem tény volt, hanem csak program, amiből Szent István csinált megmásíthatatlan tényt.

S hogy pontosan mi az, amit István oly nagyon jól meglátott bennünk?

Először is, felismerte, hogy a nomád magyar nép ősi szabadságszeretete nem nehézség, hanem erőforrás akkor, ha földhöz, tájhoz, dombhoz, folyóhoz kötve érvényesül. A magyar állam megalapításától kezdve az addigi nomád magyarság szabadságszeretete az állam függetlenségének megőrzésére, az uralom alatt lévő területen élő népesség megvédésére és gyarapítására irányult.

Ő volt az, aki a szabadságnak értelmet, célt és tárgyat adott azzal, hogy létrehozta Magyarországot, ő volt az, aki lerakta a gyepűket, kijelölve azt, hogy hol húzódik a »mi«, s hol kezdődik a »mások«.

Egészen addig, amíg ez nem történt meg, a magyar csak egy nomád vagy félnomád, távoli tájakra kalandozni vágyó, laza szövetséget alkotó nép volt, amelynek kontúrja bizonytalanul, a másokhoz fűződő viszonya esetlegesen alakult. Az államalapítás után viszont ott áll egy egységes, magabíró és magabiztos, vendégekkel és üldözöttekkel szemben barátságos, ellenséggel szemben harcias nép, amely utána legalább több mint egy évezredre a hazájává tette a Kárpát-medencét.

Másodszor, felismerte, hogy ugyan vannak olyan pillanatok a történelemben, amikor nagyszerű politikusainkat is arra viszi a kényszer, hogy a haza ügyének védelmében minden lehetőséget megragadjanak, s ezért nem az erényeknek megfelelően kell fellépniük, hanem kényszeríteniük, fenyegetniük, vagy éppen hízelegniük kell, de az igazán nagy formátumú politikusok nem élhetnek ezen csalfaságokat alapvetően elítélő hit nélkül. Ráadásképp a hitnek a mindennapok politikai forgatagában is hatnia és sugároznia kell.

Egy ilyen, oly sokszor vékony pallón sétáló, a világon egyedül lévő nép országát ugyanis nem lehet mindent átható, gondolati és lelki szilárdságot adó, hit és meggyőződés nélkül vezetni. Ahogy Szent István tanítja, s – figyelem – ez nem vallás, hanem államvezetés és hit kérdése: Mária országát nem lehet Mária nélkül vagy Mária ellenében kormányozni!

Harmadszor, őnála láttuk először azt az elképesztő tárgyilagosságot és racionalitást, amit a mai geopolitika mint tudomány nyelvén talán legjobban reálpolitikai szemléletnek nevezhetünk, s amely szemlélet Szent István óta a magyar politika valamennyi sikeres szereplőjére vagy helyzetére jellemző.

Belegondoltunk már abba, hogy miért van az, hogy minden nagy formátumú magyar azon a szemüvegen keresztül nézi a világ eseményeit, hogy az mennyire hasznos vagy káros a magyaroknak? Vagy hogy miért van az, hogy mindig azt vizsgáljuk, hogy a határainkhoz éppen érkezők békés vagy ellenséges szándékkal érkeznek? Vagy hogy miért azon tanakodik minden magyar, hogy az éppen felmerülő nehézségektől hogyan szabadulhatunk, s a kínálkozó lehetőségeket hogyan fordíthatjuk a javunkra?

Fontos és hasznos lenne egyszer beszélgetni arról, hogy minek köszönhető ez a végtelenül pragmatikus világlátás, ami nélkül bizonyosan soha nem tudtunk volna túlélni a mögöttünk hagyott évszázadokban.

Vajon onnan eredeztethető ez a valóságérzékelési képesség, hogy mi magyarok egyedül vagyunk a világon, rokon népek nélkül, vagy inkább a magyar történelem járatta ki velünk azt az iskolát, amelyből megtanultuk, hogy a világot alapvetően érdekek, s nem értékek mozgatják? De nem is ez a fontos, hanem az, hogy megtanultuk a leckét!

Lángoló szabadságszeretet, rendíthetetlen hit és könyörtelen pragmatizmus. Ez az istváni örökség, a magyarság egyenletének azon darabjai, amelyek végül kiadják a több mint ezer éves Magyarországot, s benne minket, magyarokat.

Az ilyen egyenleteknek pedig éppen az a természete, hogy nem függnek helytől és időtől, mindig és minden körülmény között megállják a helyüket. 1000-ben ugyanúgy, mint 2018-ban. S ezért a jó magyar politika célja sem lehet más 2018-ban, mint Krisztus után 1000-ben. A jó politika ma is a magyarok megvédéséért és gyarapodásuk elősegítéséért dolgozik, amelyhez elsődlegesen független Magyarországra, s benne a belpolitikában akaratra, hitre és egységre, a külpolitikában pedig stabil szövetségi rendszerre és kivívott mozgástérre van szükség.

Ma már senki sem tagadhatja, hogy az elmúlt évek egyértelműen bizonyították, hogy erről a magyar emberek egységesen gondolkodnak, ebből következően pedig csak ez lehet a jó magyar politika sorvezetője.

S ha ezeket a magyar sikerhez szükséges, de nem elégséges előfeltételeket vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy ugyan nehéz idők vannak mögöttünk – valljuk be, a XX. század nem a magyarok évszázada volt –, de a jelen és a jövő rendkívül sokat ígérő.

A magyar nép adottságaival, a Szent István-i felismerések és tanítások követésével néhány évtized függetlensége, békéje, egysége rég nem látott erős és büszke Magyarországot hozhat.

Elképesztően szerencsések vagyunk – s ez különösen igaz arra a generációra, amelyet én is képviselek –, hogy ebben a kivételes történelmi helyzetben lehetünk egy darab a magyarság egyenletében.

Hogy máshogy fejezhetném be, mint ahogy az első királyunktól tanultuk, aki Mária oltalmába ajánlotta hazánkat:

Isten éltessen, Magyarország! Éljen Regnum Marianum, Mária királysága!

Köszönöm, hogy meghallgattak!”