Tudom, Mariskám

„Remélem, még mindig kapnak kislányok haladó tudományos könyveket a születésnapjukra az unokabátyjuktól meg a nagynénjüktől vagy a szüleiktől – pedig azt a mai kislányok is tudják (megbízható forrásaim szerint), hogy a baloldali könyvektől rosszkedvű lesz az ember. S minek lásson a fiatalság mindent sötét színben?…

Tudom, Mariskám, hogy öt hónappal később kitört az első világháború – Feri ezt még nem tudta – , tíz évvel lehettél idősebb, mint az édesanyám, aztán jöttek a forradalmak, majd Trianon, az »impériumváltozás«, a numerus clausus, a numerus Valachicus, a numerus nullus, az Anghelescu-féle törvény (le tudtál-e vajon érettségizni?), a bécsi döntés, a második világháború, a holokauszt, a fölszabadulás, Sztálin, és így tovább, Mariskám.

Biztosan meghaltál már, Mariskám, s ha szerencséd volt, akkor ott nyugszol a Házsongárdi temetőben, s ha nem, ki tudja…? Milyen komolyan és kedvesen írtak valaha a fiatal cselédkönyves orvosok az unokahúgaiknak – lehet látni a szálkás betűikről, hogy gót betűkkel sokat írtak még (németül) akkortájt – , milyen kedvesen és komolyan. Béke volt akkor is (még öt hónapig), és az emberek komolyan törték rajta a fejüket, hogyan lehetne megszüntetni a szegénységet, még ma is törik, épp oly hiába.

Tudom, Mariskám, hogy akkor és azóta is dühöngtek az emberek a politikai elnyomás miatt, aztán milliószámra kirajzottak a lövészárkokba, és hullottak el teljesen értelmetlenül és hiába, aztán föllázadtak és pusztultak, aztán jöttek a börtönök és a többi és a többi, és még mindig meg akarjuk változtatni a társadalmat, hiszen ez elviselhetetlen, ez kibírhatatlan, ezt erkölcsös személy nem tűrheti.

De tudod, Mariskám, aki végül összetartotta a világot, az a vénkisasszony volt, aki azért maradt pártában, mert ápolnia kellett a beteg édesapját, a fáradt feleség, aki szelíden elhárította az izzó szemű, szép, lelkes fiatal udvarlót, mert nem akarta bántani a fáradt férjét, a néptanító, aki elfelejtette Schillert és Kantot a kis faluban, ahol a parasztgyerekeket tanította, a csendőrőrmester, aki futni hagyta a rőzsetolvaj öregasszonyt, az olvasók nélküli író, aki csak rótta a sorokat egyedül a lámpafényben, a poros szobában, a magányos zokogók, a vasútvonal melletti ösvényen hazafelé baktatók éjszaka, a nyugdíjas villanyszerelő, aki szelíden szólt a szomszédasszonynak, »ne üsse azt a gyereket, Karola, nem akar semmi rosszat, csak pajkos«, az apa, aki azt mondta a fiának, »a mindenit, de okos vagy te, édes Ferikém«.”