Nagyon fájhat

„Nagyon fájhat. Nekik. És őszintén szólva valahol meg is értem a fájdalomból fakadó dühöt: ellenzéki pártpolitikusok, közírók, közgondolkodók meg közakárkik, akik belemerevedtek íróasztalokon, kockás kis füzetekbe pingált dogmáikba, érzékelhetően iszonyatosan frusztráltak, hogy elmegy mellettük a világ – de legalábbis Magyarország. Azt persze nehéz megmondani, hogy – egyszerűen fogalmazva – valóban „nem értik” a körülöttünk zajló globális, európai és hazai folyamatokat, vagy értik, csak annyira másként képzelték el a jövőt 20-30 évvel ezelőtt, hogy szimplán „leblokkoltak”, szellemileg és politikailag is hibernált állapotba kerültek. (Írnám azt, hogy Csipkerózsika-álmukat alusszák, de hát Csipkerózsika Grimmék elbeszélése alapján csodaszép volt.)

Miközben a magyar gazdaság mutatói – makro- és mikroszinten egyaránt – objektíve is igen jónak minősülnek (nem beszélve a 2000-es évek végéhez képest), az ország és a kormányzat stabilitása adott, az ellenzék által hol patás ördögnek, hol mucsainak beállított kormányfő korszakos államférfiakat meghazudtoló stratégiai és (geo)politikai érzékkel rendelkezik, és a közbeszéd, a nyilvánosság terrénuma jelentékeny mértékben megváltozott a rendszerváltás előtti és utáni időszakhoz viszonyítva – addig az ellenzék úgy viselkedik, mint a közhelyes, de klasszikus megfogalmazás szerint a Bourbonok: semmit se tanultak és semmit se felejtettek. Mintha mi se történt volna április 8-án, mintha nem lett volna égetően arcpirító számukra a bukta, ott folytatják, ahol abbahagyták: hogy Orbán bezzeg mindig csak Trump tarkóját nézi fotózáskor; hogy hogy lehet olyat mondani, hogy a horvátok foci-Eb-sikere a „mi kutyánk kölyke”; vagy hogy valami ENSZ-es figura (idézem: »még Peru volt igazságügy-minisztere is…«) Göbbelshez hasonlította a magyar miniszterelnököt. Meg hát hogy „megírta a New York Times is”. És persze hogy ma sem jelent meg a Népszabadság, szipp-hüpp.

Releváns mondanivaló magáról az országról, a „magyar történetről” továbbra sincs, csak a nevetséges kötözködések – ld. még: »Milyen sorszámú kormánygéppel repült Orbán Netanjahuhoz?«, Népszava-címlap, 2018. július 19. – és a rossz bizonyosságával előadott őszinte csodálkozás, hogy a nép már megint hülye volt, mikor választani kellett a lábszagú provincializmus és a nemes, világra nyitott liberalizmus között. Csípőből és impertinens, nyegle módon heherésznek az új erőforrás-miniszteren, mikor a Tízparancsolatra hivatkozik, de ülnek tovább a nyugatosnak tekintett elefántcsonttornyuk tetején kialakított virtuális buborékban, és úgy gondolják, hogy a demokrácia hashtagekkel működik és Facebook-eseményekből áll: a népet mélységesen lenézik, melynek döntéseit ájult dermedtséggel regisztrálják. Ami persze őszintén szólva nem csoda, hiszen a liberális demokrácia eszmeiségének világszintű győzelmét jó 30 évvel ezelőtt (tévesen) megjövendölő konzumpolitológus, Francis Fukuyama a napokban azért sopánkodott a New York Times – cikkében Sorost az egekig magasztaló – újságírójának, hogy bár a rendszerváltást követő „liberális fordulatot” egy »nyugatos, jól iskolázott elit vezényelte le«, de a »kevéssé iskolázott, vidéki emberek nem igazán hitték el a liberalizmus ígéretét, hogy létezhet egy multietnikumú társadalom, melyben a mindenféle hagyományos, közösségi érték végre átadja helyét a melegházasságnak (sic!), a bevándorlóknak és a hasonló dolgoknak«.

Szóval a hazai ellenzék, kiemelten annak ballib része, nagyjából ugyanazzal a szindrómával küzd, mint nyugati „társaik”: miután kisült, hogy a valóban demokratikus mechanizmusok akár „ellenük” is fordíthatóak, az ideális demokráciát immáron démosz nélkül képzelik el. Ezt tudományos nyelvre úgy fordítják le, hogy a demokrácia az csakis liberális lehet, hiszen liberális elvek nélkül a demokrácia nem is demokrácia. Illetve aki „túlhangsúlyozza” a jelzős szerkezetből a „demokráciát”, az populista – vagy rosszabb: „fidesznyik”. Persze a politikai józan ész logikájából az következne, hogy a folyamatos negatív visszacsatolások után a baloldali-liberális ellenzék felülvizsgálja alapállását, és komolyan elgondolkodik azon, Orbán Viktor centrális erőtere miért is működik jól, erre – azért ne bánkódjunk, szerencsére – képtelenek. Ahogy azt éppen a Népszabadság egykori főszerkesztője jó éve egész plasztikusan megfogalmazta: ők lélekben még mindig ott ülnek a Köztársaság téri pártszékházban, és várják, mikor jön már be Horn Gyula, kezében cigarettával, hogy megmondja, mit kell csinálni.”