Ezt látva könnyen lehet, hogy
Észak-Korea előbb utóbb tudatosan is stratégiai céljává teszi az USA-vezette északkelet-ázsiai szövetségi rendszer ilyen módon történő szétzilálását,
már ha nem erre megy rá már most is, és valójában egy ilyen törekvés megnyilvánulását láthattuk mind a Kim Dzsongun és Donald Trump közti csúcstalálkozóban, mind pedig az áprilisban tartott, két Korea közti csúcstalálkozóban.
Nagy kérdés persze, hogy mit szólna a térség erőviszonyainak ilyen jellegű átrendeződéséhez a másik nagy játékos: Kína. Rövid távon egy, az USA-tól egyre inkább eltávolodó, Észak-Koreával akár egyoldalú engedmények és egyoldalú önkorlátozás árán is békére törekvő, eközben Pekinghez is egyre közelebb kerülő Dél-Korea természetesen maximálisan megfelel Kína érdekeinek. Azonban a mellékhatások hosszú távon már több kért jelenthetnek Kína számára, mint hasznot.
Először is egy, az észak-koreai fenyegetésre hivatkozva egyre jelentősebb katonai hatalommá váló Japán már önmagában is rontja az összképet. Ha Japán az egyre fenyegetőbb észak-koreai nukleáris fenyegetés hatására egy ponton maga is úgy dönt, hogy maga is saját nukleáris arzenált épít ki, és maga is atomhatalommá válik, az pedig már határozottan felveti a kérdést, hogy megérné-e ez Kínának. Márpedig már most is hallani olyan hangokat Japánban, hogy ha Észak-Korea az eddigieknél is tovább megy a fejlesztésekben, akkor nem marad más lehetőség.
Kína számára még ennél is rosszabb végkimenet lehetne, ha az Észak-Koreának tett egyoldalú engedmények hatástalanságát megelégelve egy idő után Dél-Koreában következne be egy olyan belpolitikai fordulat, amely szintén saját nukleáris arzenál kiépítését választja, mint egyetlen megbízható garanciát. Míg egy USA-tól eltávolodó, „finlandizálódó” Dél-Korea álomforgatókönyv Kína számára addig ha ez a következő lépésben azzal jár, hogy Észak-Korea mellett Japán, sőt akár Dél-Korea is atomhatalommá válik, az már a rémálom-kategória volna számára.